F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-13-

A Theo-val töltött utam, roppant kellemesre sikerült. Jó, hogy legalább egy olyan srác van a campuson akit ismerek és nem raboltam el. Theo egyébként gazdasági szakon tanul, de váltig állítja, hogy ő egyszer színész lesz. Hajrá Theo, én veled vagyok. 
Miután segített becipelni a cuccaimat a liftbe és megígértette velem, hogy köszönjek neki az egyetemen, ha látom, hazament. Kicsit mérges voltam magamra, amiért ilyen könnyen megbíztam egy vadidegenben, de közben ott motoszkált az agyam hátuljában, hogy, ha ne adok neki esélyt, most nem lenne; 1. itt az összes cuccom, mert fix, hogy útközben meguntam volna a szarakodást és elhagytam volna az egyik szatyrot  2. egy kedves ismerősöm az egyetemen

A már megszokottá vált rutinomat követve, rendeltem kaját, majd miután beindítottam egy filmet, el is kezdtem kipakolni a szerzeményeimet. Őszintén büszke voltam magamra, amiért ilyen szépen sikerült összeválogatnom a dolgokat. Valahogy még a csíkos és a párducmintás párnáimat is sikerült összekombinálnom. Kifáradva dőltem le a kanapémra a kellemesen kaotikus lakásom közepén. Ismételten beindítottam valami hülyeséget netflixen és hagytam hogy elnyomjon az álom. 

Reggel az ébresztőmre keltem, ami kicsit sem esett jól. Noah-t Theo hatására sikerült teljesen kizárnom, így mosolyogva sétáltam el a campusig. Sárga vászonkabátomat szinte lefújta rólam a szél, de törhetetlen voltam. Ma nem cseszik el a napomat. 
Alig vártam az első előadásomat, ami médiadizájn néven fut. Mr. Todd neve szerepelt a beosztásomon és az, hogy a C épületet kell keresnem. Megálltam a főépület előtti parkban, pont a hatalmas tábla előtt, ami a campus térképét ábrázolta. Végigfuttattam a szemem az útvonalon, majd miután sikeresen a fejembe véstem, elindultam életem első előadására. 
Ahogy beléptem a stukkókkal díszített kőépületbe, meg is találtam magamnak a portást, akitől kértem egy kis eligazítást. A hölgy kedvesen elmondta, hogy a 304-es terembe menjek, majd már fordult is a következő érdeklődőhöz. 

Természetesen párszor rossz felé fordultam, mire megtaláltam az említett előadótermet. A lépcsőzetesen kialakított térben, már aránylag sokat ültek a laptopjukba bújva. Kinéztem magamnak egy kevésbé emberekkel körülvett helyet, majd ledobtam a cuccomat a földre. Előkaptam a laptopomat és megnyitottam egy üres jegyzetlapot. Mivel a kurzus kezdetéig még volt pár perc, előkaptam a telefonomat és elkezdtem a közösségit pörgetni. Az agysejtjeim ütemezett pusztításából egy nekem csapódó táska szakított ki.
- Úristen, bocsánat - hajolt le hozzám egy szőke rövid hajú lány. Hófehér arcán egy fekete szemüveg csücsült, ami, ha lehet még sápadtabbá tette a megjelenését. Ruhái élénk színei szinte elvakítottam mikor helyet foglalt mellettem. - Szabad ez a hely? - kérdezte. A szerencsétlenségét megmosolyogva bólintottam egyet. 
- Amúgy Pamela vagyok- nyújtotta felém a kezét- elsőéves.
- Daisy- mutatkoztam be én is - szintén most kezdek. 
Sajnos nem maradt több időnk elmélyíteni a bemutatkozást, mert a professzor belépett a terembe. A középkorú férfi komótosan fellépett a pódiumra, majd bemutatkozott. 

Az első órán igazából nem csináltunk semmit. Felvázolta a szemeszter menetét, a követelményeket és, hogy milyen projektekben vehetünk részt ennek a kurzusnak a keretein belül. Ahogy Mr. Todd elhagyta a termet, mi is elkezdtünk szedelődzködni. Ránéztem az órarendemre és miután meggyőződtem arról, hogy ma már csak egy esti órám lesz, Pamela felé fordultam. 
-Van kedved meginni egy kávét?- kérdeztem, majd miután megkaptam az igenlő választ, egy hirtelen ötlettől vezérelve, írtam egy üzit Julie-nak is, hátha ráér. 

Mialatt leértünk az egyetemi kávézóba, vázoltam Pamela-nak, hogy ha nem bánja, lehet más is csatlakozik. Épphogy kikértem a rendelésünket, mikor meghallottam a hátam mögül Julie hangját. 

Ahogy a két lány bemutatkozott egymásnak, olyan eufória fogott el, mint még életemben soha. Úgy éreztem magam az elmúlt napokban, mint aki újjászületett. Még a levegő is újnak hatott, amit magamba szívtam. Végre kezdett kialakulni a normális életem. Van két lány, akikért minden pénzt megadnék, hogy a barátaim legyenek. Van egy srác, Theo, akinek sikerült kiépítenie bennem egyfokú bizalmat az emberek felé. Az életemmel nem is lehettem volna elégedettebb. 

- Daisy...- fordult felém Julie kérdő tekintettel. 
- Igen ? - eszméltem fel a gondolataim alkotta burokból. 
- Pamelaval éppen a szemeszternyitóról beszélgettünk. Holnapután este lesz, és arra gondoltam, mivel a "kis gólyák" még úgysem ismernek itt senkit, - nézett ránk tettetett lenézéssel- eljöhetnétek velem. 
A szemeszternyitó zseniálisan hangzott. Még életemben nem voltam normális buliban, ezért elkapott a napokban már jól megismert szomj, az új tapasztalatok ivására.
Izgatottan egyeztem bele a tervbe, majd megbeszéltük, hogyha nincs más dolguk, akkor nálam elkészülhetnénk, onnan pedig majd Julie vezet minket. 

A délelőtti kávézást követően, mindkét lánynak előadása volt, így magamra maradva kezdtem el felfedezni a campus területét. Eddig csak a fő- és a c-épületet volt alkalmam meglátogatni, így kihasználva az alkalmat elindultam a többi építmény felé. Be sajnos egyikbe sem lehetett menni, ha csak nem volt nálad a kártyád, ami igazolja, hogy ott van előadásod, így csak kívülről csodáltam meg az egymás mellett sorakozó házakat. Az egyetem területe olyan volt mint egy kör alakú labirintus, amit a kisgyerekek foglalkoztató könyvébe nyomtatna, annyi különbséggel, hogy itt sokkal nehezebb volt megtalálni a helyes irányt a kijárathoz. Dél körül a gyomrom már igen erőteljesen adta a tudtomra, hogy meg kéne szüntetnem a benne kongó ürességet. Hiába. Szinte esélytelennek tűnt, hogy rövid időn belül kijutok. Valahol az "n"- épület mellett állhattam, mikor végre megláttam egy arra sétálót. Szélsebesen rohantam a fekete kabátos alak felé. Mikor már elég közel kerültem hozzá, kinyújtottam a karomat és megkocogtattam a vállát.
- Bocsánat...- kezdtem bele, de mikor a kabát tulajdonosa megfordult, belémfagyott a szó. Láttam, ahogy Noah tekintete is csodálkozásba vág át, de ezt szinte azonnal leplezve megszólalt.
- Igen - hajtotta kicsit közelebb a fejét, jelezve, hogy fejezzem be a mondatomat. 
- Én... én csak...eltévedtem. - olyan volt vele szemben állni, mintha sót dörzsöltek volna egy sebembe. Hogy hiányozhat valami, ami soha nem volt a tiéd? Nem történt köztünk semmi, nem volt okom arra, hogy olyan szinten kötődjek a fiúhoz, mint ahogy tettem, de valami húzott felé. Kibaszott erősen.
Ahogy felpillantottam a fiúra, láttam az arcán elterülő győztes mosolyt. Beszólhatott volna, de nem tette. Ehelyett, csak monoton hanggal elmagyarázta az egyetem kijárata felé vezető utat. Az utat kémlelve figyeltem az általa említett támpontokat, majd mikor visszafordultam volna megköszönni a segítségét, csak a távolodó alakját láttam. Nem hagytam, hogy a fiú miatt előjött érzelmeim elfelejtessék velem a direkciókat, ezért gyorsan elindultam.

Ahogy kiléptem az egyetem kapuján, éreztem, hogy a bennem felgyülemlett feszültség, könnyek formájában igyekezett a szemem felé. A haza vezető úton kiapadhatatlanul folytak a könnyeim. Nem érdekelt, hogy az aggódó tekintetű nénik, vagy éppen a rosszalló pillantásokat küldő bácsik mit gondolnak. Csak haza akartam érni, hogy az ágyamba kuckózva elbújhassak minden elől. 

Hihetetlen, hogy egy találkozás mennyire felborított érzelmileg. Eleinte, csak Noah viselkedése miatt sírtam, aztán szépen lassan a múltból eredő problémáim is teret nyertek maguknak. 
Elgondolkoztam azon, hogy milyen lett volna egy normális családba születni. Vagy, hogy egyáltalán meg történt volna-e ez az egész, ha a szüleim még élnek? Úgy éreztem egy ötéves élet- és érzelmi tapasztalatával állok a való életben és ez mérhetetlenül megijesztett. Ebben az életben nincsenek ott, hogy, ha valaki csúnyán néz rám, akkor ellehetetlenítsék az illetőt. Nem. Itt mindenki magáért felelt, ami számomra nagyon nehéz még.  És Noah. Bassza meg Noah!