F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-19-

Noah egy morgás hallatása után, ismét szembe fordult velem az ágyon. Csukott szemei burkot vontak a békés állapota köré. Percekig csak néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, majd kezemet megemelve nyúltam az arca felé. 
Mozdulatomban, a telefonom hangos csörgése állított meg, ami a konyhából hallatszott. Szélsebesen pattantam ki az ágyból, ügyelve arra, hogy a mellettem szunyókáló fiú ne ébredjen fel. A helyiségbe kiérve, azonnal magamhoz kaptam a készüléket, majd a zöld gombot elhúzva fogadtam a hívást. 
- Ms.Dorothéa? - hallottam a vonal másik feléről.
- I-igen? - ráncoltam össze a szemöldökömet az igazi nevem hallatára. 
- Joseph vagyok... és... szóval, Matteo megszökött - hallottam a szavakat, de nem fogtam fel. Mi történt?
- M-mi történt? - kérdeztem az emberemtől. 
- Teljesen váratlanul berontottak hozzánk az emberei. Egyáltalán nem voltunk felkészülve, így könnyen kiiktattak minket. Felippe...Felippe meghalt. Ms. Dorothéa, reggel elküldtünk önhöz egy csomagot, ami minden fontos iratot tartalmaz önnek és Mr.Noah-nak. Kérem minél előbb hagyják el Philadelphiát és menjenek, amilyen messzire csak tudnak. Természetesen mi keresni fogjuk önöket, de egyelőre nem biztonságos ott. És még csa...- egyszerűen nem hittem el amit halottam. Megvártam míg Joseph befejezi, majd szétkapcsoltam a hívást.
Felippe meghalt. Matteo szabad. A normális életemnek ismét lőttek. És mindezek tetejébe egy rakás olasz vadászik ránk. A térdeim nem tudták tovább megtartani a testem, ezért rongybabaként zuhantam a konyha hideg padlójára. Könnyeim szinte azonnal folyni kezdtek. Hagytam, hogy a zokogás teljesen uraljon. Pánik itatta át minden porcikámat. 
Percekig csak sírtam és sírtam. Mire eljutottam arra a pontra, hogy ha megpróbálnék felállni, már nem esnék össze, elindultam Noah szobája felé. 
Csak figyeltem, ahogy a fiú egyenletesen lélegzik a problémamentes álomvilágában. Lassan megindultam felé és óvatosan elkezdtem ébresztgetni. 
- Noah- szipogtam. A fiú lassan kinyitotta a szemeit, majd mikor az arcomra tévedt a tekintete, azonnal éberség váltotta fel, az eddigi kábult állapotát. 
- D? Mi történt?- ült fel az ágyában, arcomat egyből a kezei közé véve. Ahogy belenéztem az aggodalommal teli mogyoróbarna tekintetébe, egyszerűen nem tudtam megállni és megint zokogásban törtem ki. 
- Fe-fe-felippe, meghalt. - zokogtam - Matteo pedig megszökött. Noah.
Szorosan karjaiba vont, ami kicsi biztonságérzettel töltött el. Mikor elvont volna a szorításából, én visszabújtam hozzá és úgy magyaráztam el a történteket. Mindent elmondtam neki. Hogy el kell hagynunk az államokat és, hogy innentől, ha csak meg nem hal az a patkány, bújkálnunk kell majd. 

Meg kellett várnom, hogy Noah összeszedje a cuccait, majd a kocsijába pattanva átmentünk az én lakásomba.
Minketten éreztük, hogy egy teljesen új fejezet kezdődik meg az életünkben.

A lakásomat immár másodjára ürítettem ki teljesen, de etúttal örökre. Noah szótlanul segédkezett néhány dolog lecipelésében, majd nagyot sóhajta ült be a vezető ülésre.
Csak ültünk. Egyikünk sem tudott mit szólni a helyzethez. El sem tudom képzelni, hogy a mellettem ülő fiú most mit érezhet. Neki egy egész életet kell hátrahagynia. Kialakult kapcsolatok, ha nem is tökéletes, de egy egész családot. Ezekkel a problémákkal én soha nem szembesültem.
- Bárcsak ne vittelek volna el akkor este.- tettem a kezemet a combján pihenő jobbjára.
Noah furcsán nézett a kijelentésemre.
- Dorothéa! Utoljára mondom el. Semmit nem csinálnék másképp. Érted? Lehet velem van a baj, de az, hogy elvittél aznap este, a legjobb dolog volt ami történhetett velem. Egy dolog, hogy hátra kell hagynom most mindent, de cserébe veled lehetek. Életem leghosszabb hónapja volt az, amit úgy töltöttünk el, hogy nem beszéltünk. Kicseszettül hiányoztál és minden percben szidtam magam, amiért úgy váltam el tőled. És valószínűleg, ha normális lennék, nem mondanám ezeket, de hol voltunk mi valaha is normálisak?

Szavainak hallatára, a mai nap sokadjára eredtek meg a könnyeim.
Soha senkihez nem kötődtem úgy, mint Noah-hoz. Meg merem kockáztatni, hogy a szüleimhez sem. Azzal, hogy fejbevágott ezzel a monológgal ott a kocsiban, minden problémám megszűnt létezni és el tudta hitetni velem, ha csak pillanatokra is, hogy minden rendben lesz.

Már órák óta úton lehettünk, mikor én még minig a fiú szavainak hatása alatt álltam. Csak neztem a mellettünk elsuhanó fákat és azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Noah az az ember akivel ezt most végig kell majd csinálnom.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy teljes rálátásom legyen a  fiú oldalprofiljára. Néztem, ahogy barna szemei figyelmesen kémlelik az utat. Ahogy száját néha beharapva koncentrál és ahogy az mosolyra húzódik, ahogy észreveszi, hogy figyelem. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Ilyen szép lennék? - nevette el magát, de figyelmét még mindig teljesen az útnak szentelte.
- Igen...majdnem annyira mint én, de majd dolgozunk még a dolgon - nevettem el én is magam. 
- Akkor felvilágosítanálak kedves, hogy te éppen A szépséggel, magával ülsz egy autóban. - folytatta, mire már szinte fulldokoltam a nevetéstől. Bele telt pár percbe, mire stabilizálódott a légzésem és újra komoly arcot tudtam vágni.

Itt ültem egy kocsiban, Amerika országútjait szántva, az életemért menekülve, de én mégis teljesnek éreztem magam. Mert itt volt mellettem, az aki meg tudja teremteni a káoszban az egyensúlyt, aki a legnehezebb pillanatokban is képes a saját problémáit félretéve könnyíteni másokon. Aki teljes mértékig ismert és elfogatott engem és aki tudom, hogy soha nem hagyna el.

- Szeretlek.

Vége.