F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-2-

De ami fontosabb...ő a srác az egyetemről.

Kezdeti meglepettségemet sikerült lepleznem és az előadás további részét unott arccal próbáltam végigülni. 3-4 számot játszhattak végig, mikor a srác fejét oldalra billentve, egyenesen a szemembe nézett, majd lazán kacsintva egyet, vissza is emelte tekintetét az őt csodáló lányok tömegére. 
Felismert? Nem hinném, elég kevés ideig "találkoztunk". 
Mindenesetre az iménti akció hatására, nem tudtam a Phoenix-ben maradni tovább, így sietőre véve a figurát, távoztam. 

Az út hazafelé maximum 5 perc lehetett, de az egyetemi esés hatására, sajgó térdeim nem nagyon örültek a sétának. 
Hazaérve ismét fáradtan dőltem le a kanapéra. Azt terveztem, hogy a délután folyamán kipakolok a bőröndjeimből és kicsit jobban berendezkedem. 

____

Alig tudom kivárni az egyetem kezdetét. Még egy hét hátravan, de én már tűkön ülök. Ezzel az izgatottsággal indultam neki a városnak este. 
Az utam egyből a Phoenix felé vezetett, remélve, hogy most nem kell osztoznom a levegőn A Sráccal. 
Már besötétedett, így a hely még kevésbé volt észrevehető a kivilágított boltok között. Megálltam egy kicsit. Egy hónappal ezelőtt, még minden más volt. Minden mozdulatomat figyelték és nem tehettem egy lépést sem a szüleim engedélye nélkül. Most viszont itt állok, a szabadság szele kellemesen simogatja az arcomat és a múltam nem kísért többé. 

A bárba leérve ismét átható cigarettaszag fogadott. A színpadon a hangszerek helyét felváltotta egyetlen mikrofon, ami mögött egy német sörpincér kaliberű kicicomázott ember állt és valakit éppen felkonferált. A taps lecsillapodott és kilépett a színpadra egy szolíd öltözékű, szemüveges lány. Barna rövid haja, kócosan a vállát súrolta. Sárga farmerkabátja egy piros alapon fehér pöttyös ruhát rejtett, amit egy, a kabáthoz hasonló sárga doc.martenssel párosított. Kezében egy matricákkal teledíszített ukulele díszelgett. 
Félénken helyet foglalt az imént odakészített bárszéken, majd se szó se beszéd, belekezdett egy általam nem ismert dalba. 
Hihetetlen jó hangja volt és a dal amit énekelt megmutatta hangjának minden oldalát. Határozott mozdulatokkal pengette a hangszert és a külvilággal nem is foglalkozva, adta elő hihetetlen átéléssel a dalt. Mikor a végéhez közeledett, kinyitotta szemeit és a tömegre mosolygott. A dal befejeztével elsöprő tapsvihar következett, amibe a lány belepirult, majd esetlenül meghajolt. 

Jó hely ez. Úgy érzem rendszeres látogató leszek. 
Ismét kértem egy italt a pultnál, majd helykeresésbe fogtam. Öt percig keringhettem, de nem találtam egyetlen üres asztalt sem. Szétnéztem, hátha akad egy szabad szék legalább. Az egyik eldugott sarokban megakadt a szemem egy fotelen. Sietősen odamentem, majd megláttam, hogy a másik hely tulajdonosa az ukulelés lány. Közelebb mentem.

-Szia, ne haragudj, de foglalt ez a hely? - kérdeztem mosollyal az arcomon. 

- Szia, nem, nyugodtan ülj le. - viszonozta a mosolyt.

- Az előbbi előadásod hihetetlen jó volt.- kezdtem bele. 

- Ugyan már, van még mit simítani rajta.- szabadkozott.

- Sűrűn lépsz fel ilyen helyeken? 

- Neem, ez az első és szerintem az utolsó is, még mindig kicsit gyomoridegem van, pedig már vége. - nevette el magát. 

- Pedig, ha valakinek, neked semmi izgulni valód nincsen

A lányt Julie-nek hívják és arra az egyetemre jár, ahova én is fogok. Nagyon kedves lány, meg is beszéltük, hogy az egyetem elkezdődte után elmegyünk együtt kávézni. 

Hazafelé tartva, sorra mentem el különböző outletek, ékszerboltok és supermarketek előtt. Azt hiszem, talán egy pandora's mellett haladtam el, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy fekete autó percek óta követ engem. Megszaporáztam a lépteimet, mire az autó is gyorsítani kezdett. 
Az adrenalin szintem pillanatok alatt a felhőket súrolta. Szép lenne az egyetemi karrierem megkezdése előtt, elraboltatni magam. 
Már szinte futottam, mikor a kocsi beért. Az ablaka lehúzódott és egy ismerős férfi feje bukkant fel.

- Felippe?!- rökönyödtem meg.

- Dorothéa...khm...Daisy, ülj be, beszélnünk kell. 
Ahogy közeledtem a kocsi felé, úgy állt beléb az ideg. Valami azt súgta, ez nem lesz rövid. Bepattantam, majd kérdően emeltem a tekintetemet az iménti férfira.

- Sajnálom, hogy megijesztettünk, nem volt szándékos.

- Igen...legközelebb lehet nem a hagyományos emberrablók módszerével kéne megközelítenetek.- puffogtam - de miért vagytok egyáltalán itt?

- Sajnos nem jó hírek miatt.- sütötte le a szemeit Felippe. - Az édesapád irodáját ürítve rábukkantunk egy iratra, ami a jelenlegi helyzetet más perspektívába helyezni. Egy szerződés az olaszokkal, miszerint apád halála után, ha nem vennéd át a helyét, ők fogják átvenni a bizniszt. A döntés, hogy átveszed e az irányítást, rajtad áll, de kérlek józanul mérlegeld a helyzetet. Ezeket is figyelembe véve. - nyomott a kezembe egy sárga borítékot, tömve iratokkal. 

Nem tudtam semmit szólni az egész szituhoz. A szüleim halála egy hófehér megnyugvásfelhőt hozott a fejem fölé, de most viharfelhővé készül átalakulni. Még nem is tudom, mit rejt a boríték, de azt tudom, hogy az olasz maffia jelenléte Amerikában nem jelentene jót, nem csak a hálózat többi tagjára, de a civilekre sem. 

Hazaérve ledobtam magam az ágyam végére és hosszas semmibe bámulás után, végre rávettem magam, hogy felnyissam a papírokat rejtő tasakot. 

Egy csomó kép és cikk volt benne. Telis-tele az olasz maffia szörnyű tetteivel. Nem engedhettem meg, hogy ez itt is megtörténjen, de közbe ott az egyetem, az új élet csábító mézesmadzaga. Ha felpakolnám magam, nem kéne ezzel foglalkoznom. Teljesen újjászülethetnék egy eldugottabb helyen, ahol senki nem ismer. Ausztrália! 

Kipakoltam a szekrényemből a bőröndjeimet és kezdtem a frissen kipakolt ruháimat ismét beléjük tuszkolni. Előkapartam az útlevelemet. Pár óra múlva a lakásom eredeti, üres állapotában díszelgett. 

Indulásra kész voltam.