F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-11-

"- Köszönöm Noah"

Komolyan. Ez a srác az őrületbe kerget. Nem lehetne, hogy olyan bunkó legyen mint az egyetemen. Tudom, hogy nem szabad fenntartanunk a kapcsolatot ez után az "incidens" után. Nem könnyíti meg a dolgomat, a hirtelen aggodalom és törődés rohamjaival. 
Minden oka meg volt rá, hogy utáljon, de nem teszi. 

A hazautazás előtti estén álmosan sétáltam a folyosón, mikor egy kéz oldalra rántott a sötét helységben. 

- Mi a ...?- lepődtem meg. Noah a változatosság kedvéért aggodalmas arcát fedeztem fel a folyosó egyetlen lámpájának tompa fényében. - Miben segíthetek? Ha a tegnapról szeretnél beszélni és éppen megjött és nagyon érzelmes állapotban voltam. Nem szeretnék neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani.- mondtam, de ekkora hazugság szerintem még életemben nem hagyta el a számat. A fiú olyan oldala nyílt meg előttem, amit nem akarok elengedni. Muszáj hazudnom neki, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy könnyebb lesz vele megszakítani a kapcsolatot, ha okot is adok neki rá. 
Éppen folytattam volna a kis monológomat, mikor a fiú a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Már vészesen kevés hely volt ajkaink között.Ekkor öntötte el a szívemet a valóság. Vonzódtam a fiúhoz. Nem tudom, hogyan és mikor alakult ki ez bennem, de minden porcikám vágyott arra, hogy megszűnjön a szánk közötti távolság. Láttam a fiú szemében a leplezetlen vágyat. Szemei sötétebb árnyalatot vettek, izmai pedig megfeszültek. 
-Noah- sóhajtottam erőtlenül. Nem tehettem meg. Noah mindig erre az életemre fog emlékeztetni. Nem lehet része az életemnek. Muszáj volt erőt vennem magamon és elhúzódni. A fiú értetlenül nézett rám. - Sajnálom. - majd otthagytam. 

Másnap reggel a repülőtér felé vezető úton végig szótlanul ültünk egymás mellett. Éreztem ahogy szinte más vágni lehetne köztünk a feszültséget. Van az az érzés, amikor annyira vágysz valamire, hogy már fáj. Jelen esetben a vágyam is vágyott rám, és ez még sokkalta nehezebbé tette az egészet. Oldalra pillantottam és mégegyszer szemügyre vettem a fiút. Ahogy a reggeli nap sugarai megvilágították az arcát, kirajzolódott barna íriszeinek minden barázdája. Ahogy csontos arcába lógtak a reggeli zuhanytól még néhol nedves tincsei, olyan hatást kölcsönzött a fiúnak, mintha éppen egy festményt néznék. Meg kell hagyni, Noah rohadt szexi teremtés. 

Mikor végre túl voltunk az úgyszintén kommunikáció mentes repülőúton, szótlanul ültük végig a fiú lakásáig vezető utat. Mikor kinyitotta a kocsi ajtaját, még visszanézett rám, de ahogy megeresztettem felé egy félmosolyt, tekintetét elválasztotta az enyémtől, fejét pedig alig láthatóan megrázta. Búcsú nélkül hagyott magamra a gondolataimmal. 

Lehangoltan nyitottam be ismét a lakásomba. Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam magam olyan izgatott állapotba hozni, mint a legutóbbi ilyen alkalomkor. A kipakolással nem is törődve, lehuppantam a kanapéra és kezembe vettem a távirányítót. Miután konstatáltam, hogy az áramtalanított tévén hiába próbálkozok, bosszúsan összedugtam a készüléket. Mikor sikerült képet varázsolnom a fekete lapra, unottan kezdtem váltogatni a csatornákat. Egy hírcsatornán időztem éppen, mikor egy eltűnt személy hírével folytatták. Már éppen kapcsoltam volna tovább, mikor egy ismerős név ütötte meg a fülemet. Noah képe mellett a hírbeolvasó férfi komoly arccal ismételte, hogy továbbra is eltűnt személyként tartják nyilván. 

Tátva maradt szájjal próbáltam nem teljes pánikrohamot kapni. Az első gondolatom az volt, hogy szóljak Noah-nak, de aztán eszembe jutott a jelenlegi viszonyunk, ami kicsit sem mondható barátinak. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy valaha baráti volt. 
A második dolog ami az agyamba férkőzött, az az volt, hogy Noah vajon mit fog mondani a hatóságoknak, mikor kiderül, hogy visszajött. Egy szóval hűvösre küldhetne mindannyiunkat. Csak remélni tudtam, hogy a fiú szíve megkönyörül rajtam.