# pills

46.

2021. 02. 07.

Mint idegbeteg meredtél rám, s mintha valami utolsó selejttel beszélnél, nem azzal, ki egyetlen lányod. Szavaid fröcsögtek az undortól, a gúnytól, az érdektelenségtől, mert tény, mindent, mit értem teszel, csak a muszáj vezérel. Szemeid már-már vérben forogtak, miként lekezelő szavaid hangerejét jócskán megemelted, s nem is értem, miért várod el, hogy ezt csendben tűrjem - tudod jól, hogy nem fogom.
Tíz éve. Kereken tíz éve minden egyes nap ugyanazt és ugyanazt hallgatom - pontosabban hol többet, hol kevesebbet, ám az utóbbiból nem sok alkalom jutott. Mert neked a tőlem telhető legtöbb is kevés, hisz' olyan vérből származom, ki iránt a bosszú fortyog ereidben ezzel kiírtva minden érzelmet belőled. Nem hiába nem kellesz senkinek. Mert más sem éltet, csak a múlt, az, hogy tönkretegyél egy olyat, ki boldog nélküled - és nélkülem -, s ez felemészti az életed. Tudod, egyedül maradsz.
Mert én évekig kitartottam, és ne hidd azt, hogy nem volt sosem más választásom - ezer meg egyszer választhattam volna a másik utat, a könnyebb utat, végleg kizárhattalak volna az életemből, a bántó szavaid, a sokadik pofonjaid. Mert neked másod nincsen. Havonta egy kedves szó és a gondterhelt sóhaj közbeni finanszírozás, ennyi a családi kötelék. Tudod jól... a harminc-ezer - aminek kétszeresét hivatalosan rám kellene költened -, amiért havonta remegsz, amitől csillog a szemed, és ami éltet... meg vannak a rám pazarolt összegek, miket szádat elhúzva adsz át alkalomadtán. Undorító.
Undorító, mint rideg valód egésze, amihez én egykor ragaszkodtam, de sokadik ellenem szóló cselekedeted után már nem tudom  hogyan álljak hozzád. Mert nem vagyok hibátlan, rengeteg ostobaságot tettem, hoztam rossz döntéseket, de ahelyett, hogy jelzőkkel illettél, talán megmondhattad volna, mi a jó. Mert az igazság az, hogy magamtól kellett rájönnöm - egyedül fedeztem fel az ösvényt, s tudod, nem szóltam senkinek - hiába tehettem volna meg.
Pedig legtöbbször bármit megadtam volna, hogy valaki észrevegyen, valaki segítsen, de régen még nem láttam be, hogy mindez mennyire nincs rendjén. Azt hittem, egy korszak, ami után aztán majd minden jó lesz. Irónikus, hogy pont én voltam az, aki ekkor még hitt benned.
Nos, egyébként korszakok tényleg voltak, de a rosszat ugyanúgy rossz követte, s te is egyre és egyre szétestél. A kicsinyes kényszereid, a megszokott megszólalásaid, az ócsárolások. Mert neked soha semmi nem jó. Nem gyanús ez? Talán veled van a gond - talán nélkül.
Mert nem vagy így rendben, mert igenis egy rossz ember vagy, mégha nem is így állítod be magad. Mert mindenki előtt kedves vagy, egy mintaanya, de tudod, én ismerem a rothadó éned teljes egészét, az összes mocskot, mit mondtál embernek, s undorodom tőled.
Szerinted miért vágtam hozzád, hogy legszívesebben menekülnék innen? Miért mondom folyton, hogy hagyj békén? Miért mondom azt, hogy csak pihenni akarok? Hogy csak fáradt vagyok? Mert igen, nagyon is belefáradtam abba, hogy egy órában többször el kell mondanod, hogy valamit elrontottam. Tudom, anya, tudom, hogy hibázok. Megtanultam felismerni egymagam, nélküled. Mert te nem segítettél, és most, mikor ennek az egésznek nagyjából egyetlen százalékát is megemlítettem, szemedben én lettem a hálátlan. De nem tudom, valahogy nem érzem magam annak. Lehet, mindössze a közöny az, ami úgy éreztette veled, hogy az lennék - holott magam sem tudom behatárolni, mi az, amit érzek.
Határtalan düh, indulat, harag és a csalódottság. Mert igenis zavar, hogy a fájó igazság az, hogy legfőbb oka annak, hogy menekülni erről a rideg, otthontalan helyről, melynek falai közt te is élsz, melynek ajtaját előbb csaptad be hatalmas hangzavarral, az az, hogy bizony menthetetlen vagy.