2020. 09. 30.
Szaggatott sóhaj, a víz majd' egy karnyújtás. A befogadó kékség, a soha nem ítélkező közeg, a jobbá válás reménye, s az elmúlas keserédes íze. Alsó ajkamba harapok, tekintetem fátyolos, könnycsepp mégsem gördül arcomon, hiába vágyok rá. Talán a folyékony közeg mindent elnyelt már, ezért áhítozok iránta; egy részemért, mely által többé nem kellene keresnem, mi tölti ki az üresseget; egy még nagyobb semmi. Kifújom a keserű levegőt, jobban megtámaszkodom magam mellett, így bús tükörképem visszatekint a víztükör színesen fénylő felszínéről. Hív magához, mégha taszít is; segíteni akar. Kérlel, hogy kövessem, hogy utolsó légvételem után társuljak hozzá, szabaduljak fel, teljesítsem be végzetem.
Mely oly' közel van.
YOU ARE READING
# pills
Non-FictionNem az számít, hogy igaz-e, csak kérlek, tudasd velem: létezik gyógyír, mely enyhít az enyhíthetetlen fájdalmon. · thoughts ; completed. · 20201106-20210831 ❍ | -beforethedawn ههههه