# pills

28.

2020. 10. 17.

Plafont figyelem, fejem pedig a barna parkettán hever közben, mint egész valóm, s mélyen lélegzem be a hűvösnek érződő levegőt, hátha nem kíván felemészteni így a fájdalom. Mert mindenem sajog - de nincs gyógyszer, mi hatásosnak bizonyulhatna. Szemeim összeszorítom, hátha kipréselem könnycseppjeim, melyek sorakoznak sorjában, de mégsem tudnak orcámon végigfolyva távozni. Pedig jó lenne, ha kiengedhetném ezt a rengeteg emóciót, mert már magam sem tudom, hogyan érzek. Dühös vagyok? Csalódott, szomorú, zaklatott? Frusztrált, elveszett, vagy csak olyan... semmilyen? Mert már úgy érzem, minden oly'érdektelen, csupán csak ettől a zavaró szorítástól szabadulnék meg, mely mellkasom vette célba. Összeprésel, egyszerűen kivégez ez a gyötrelem, de igazából nem történik semmi sem. Most fáj, fog is jó darabig, aztán egyszer csak megunja, nem? Majd talán újra lecsap rám, újra padlóra küld... de nem maradhatok ott örökre. Majd lesz valami, úgyis cselekedni fogok. Majd. Majd ha lesz erőm hozzá. Majd ha nem fáj ennyire. Majd ha megéri cselekedni. Majd...