# pills

29.

2020. 10.17.

Fáradt vagyok.
Lehunyom szemeim, de nem tudok aludni, nem megy. Agytekervényeim labirintusában rémálomképek villannak minden zsákutcában, s nem tudok egyenesen továbbhaladni. Háborút vív az álomvilág és a valóság, s én ezen kettő között ragadtam éjjel-nappal. Egyikben sem tudok létezni, mert újabb és újabb gyötrelmek ide-oda ráncigálnak. S zúgnak, zajosak, és annyira ordítanék, hogy maradjanak csendben, de mihaszna. Kiabálnék, sírnék, rombolnék, üvöltenék, hogy ez fáj, hogy ez zavar, hogy hagyjanak végre aludni, hadd lépjek át az álmok birodalmába, de az engem hitegető kapu bezárul előttem újra és újra, s nem jutok át, nem tudok elszenderedni.
De olyan fáradt vagyok.
Miért nem jár a nyugalom? Miért van ez a folytonos vívódás, ez az őrületbe kergető szenvedés, ez a kínzó borzadály? Zavar, olyan nagyon zavar, és zúg a fejem, és nem kapok levegőt, és fáj, és elegem van. Csak elegem van mindenből, és annyira nagyon aludni akarok, vagy felébredni ebből a valóságnak csúfolt álomból. Csak... nem akarok ilyen fáradt lenni. Mert nem bírom, mert utálom, mert olyan nagyon frusztrál, hogy szemeim előtt minden szétesik, s én a tükröt bámulom. Nincs erőm tartani magam, nincs erőm nyitva hagyni szemeim, nincs erőm lélegezni. Megöl saját démonom, kikészít, s a semmibe kerget, de belefáradtam a fogócskába.
Csak... hagyjon végre elaludni.