# pills

51.

2021. 04. 08.

Fáradt vagyok, aludni mégsem tudok. Pilláim húzzák az ólom nehézségű súlyok, de gondolataim nem hagynak álomba szenderülni — most sem. Már mióta, s folyton csak ugyanaz és ugyanaz és ugyanaz és unalmas. De teljesíteni kell, mert nyakamban az ezer meg egy elvárás, mik sorra csak gyarapodnak, s már annyira nem tudom mosollyal fogadni őket. Mert próbálom megtartani mindezt — magamat —, de mindjárt összeroskadok, holott semmi új nem történt, most is csak úgy vagyok, csak gondolkozom, de úgy érzem, ennél tovább nem jutok, kiégtem. Nem teszek lépést az elégségesség irányába, hogy ne csalódjak újonnan magamban, de a terhek súlya okozta fáradtság mintha mindent bénítana, s atomjaiként haladva pusztítanám el azon valóságom, mely körülölel — s igen, csak enyémet, mert szinte minden menne tovább, mégha megpihennék is semmibe véve az egész mindenséget, ám közben tudom, ezáltal sem töltődnék fel, mert a bűntudat szétszabdalná egész lényem. Minden kilátástalan, egyre és egyre ködösebb, és fogalmam sincs, mit tehetnék, mert én sem értem. Csak fáradt vagyok, csak elegem van, csak szomorú vagyok, rettegek, csalódok, pusztán élek, vagyis inkább létezem — s mindezt halmozom rossz döntéseimmel, hamis reményekkel, ostoba emlékképekkel. Tovább kellene lépnem, rengeteg mindent magamra veszek, túl sok dolgot figyelmen kívül kéne hagynom. Tudom. De ha megteszem, kis részem odavész, s helyére talán rosszabb lép. Talán mindent jobban elrontok, talán ennél is hatalmasabb hibákat vétek, újabb csalódásokat okozok — pedig többé nem akarok. Megfogadtam, hogy igyekezni fogok, hogy majd egyszercsak megoldódik minden apró, kicsinyes nyűgöm, nem kell foglalkoznom semmivel, de a nyakamba szakadtak, s nem tudom fenntartani a nemtörődömség és a kiegyensúlyozottság, a puszta jókedv látszatát, ha agyam egyszerűen leblokkolt, s az egyedüli, amit igazán érzek, hogy mennyire nagyon fáradt vagyok.