✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

21. fejezet: A csodatétel

– Egy boszorkány! – mondta Zongor Márkus, heves kézmozdulatával kis híján leverve az asztalon fekvő papírhalmot. – Egy igazi boszorkány – itt, a mi falunkban!

Az asztal másik oldalán helyet foglaló rendőrfőnök higgadt szakértelemmel bólintott, s kissé megpödörte a bajuszát, ami nagy büszkesége volt.

– Vegyük sorra a történteket – javasolta, és futólag odaintett a szomszédos asztalnál kuporgó jegyzőnek, aki azon nyomban szapora körmölésbe kezdett. – Te, Márkus, illetve a lenti kocsma tulajdonosa, Jan Morzek...

– Az öreg Jan!

– ...az öreg Jan, éppen a patika felé tartottatok a főúton, amikor is, a jegyzeteim szerint, „furcsa zajra lettetek figyelmesek".

– A boszorkánynál engem jobban érdekel a Sátán kutyájáról szóló történet – szólt közbe mosolyogva a jegyző. – Az hogyan volt, Márkus? Vagy csak a felindultság beszélt belőled? – tette hozzá, gondosan lavírozva az „ijedtség" szó körül.

– Azt hiszed, vészmadárkodom! – kiáltotta sértődötten Márkus. – Évtizedek óta járom az erdőt, megismerem a farkast, ha látom! Ez a bestia egyedül volt, vadabb, mint egy tigris, és azonnal nekiesett szegény Jannak. A pokol tüze égett a szemeiben... felindultság, egy fenét!

– A felindultság nem bűn, kedves barátom – csendült fel az ablak mellől a falusi pap, Piusz atya megfontolt baritonja. – De jól gondold meg, amit mondasz; a Sátán kutyáját és gazdáját, a pokoli lidércet utoljára Báthory fejedelem idejében látták. Miért jelentek volna meg éppen most, éppen előttetek?

– Mert ostobán bizalmamba fogadtam a boszorkányt! – vágta rá Márkus. – Az urával együtt. Sok időt töltöttem velük, és ez bizonyára nem tetszett a lidércnek. A feleségem azt mondja, még látta is őt egyszer, amint besuhant a házukba az ablakon át, mint a folyékony füst... de nem hallgattam rá. Ostoba voltam!

– Tehát – szólt közbe kifejezéstelen arccal a rendőrfőnök – azt állítod, hogy az a kedves, angol házaspár, a Purkissek valójában... mivel is vádolod őket pontosan?

– Boszorkánysággal! – vágta rá Márkus. – Tudom, hogy nem hisztek nekem, hogy bolondnak néztek, de láttam, amit láttam.

– Kedves fiam – szólt közbe kiváló emberismerettel Piusz atya –, beszéld el pontosan, mit láttál, különben még úgy járunk, mint Saul a damaszkuszi úton. Ne gondold, hogy figyelmeztetésed süket fülekre talál! Hát elfelejtetted, hogy olyasvalaki is van köreinkben, aki jeles szakértője a lidérceknek, és a velük való elbánásnak?

– ...és ez a nagy szakértő éppen ma, éppen a mi falunkba tévedt! – vágta rá Márkus. – Nem gyanús ez egy kicsit, tisztelendő úr?

Az ablakpárkányon üldögélő magas, sötét hajú férfi kissé felvonta a szemöldökét.

– A maguk szemszögéből bizonyára az – mondta –, de az enyémből inkább csodaszámba megy. A magamfajta vámpírvadász nem bővelkedik a feladatokban manapság.

– Az úr Arcturus Stiltskin – felelt a rendőrfőnök kérdő tekintetére Piusz atya (akinek zsolozsmához szokott nyelve jó ideje az egyetlen volt, ami nem tört bele a kacifántos névbe). – Ma este kopogtatott be a plébániára, egy helyet keresve, ahol megszállhat éjszakára.

– És maga beengedte?! – fortyant fel Márkus. – Aki azokra a pokolbéli démonokra vadászik, maga is hordoz valamennyit az erejükből!

– Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk – felelte békítően Piusz atya –, és Isten megsegít bennünket nyomorúságunkban. El kell fogadnunk a lehetőségeket, melyeket a gondviselés felkínál nekünk. Gondolod, Márkus, hogy ha Stiltskin úr az ördög szolgája lenne, békében megpihenhetett volna a plébánia teteje alatt?