✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

22. fejezet: Titkosítva

A miniszteri iroda hosszú tölgyfaasztala többször változott már csatatérré az eltelt évszázadok alatt. A legenda szerint ez volt az az asztal, amely fölött az 1718-ban hivatalba lépő Ulick Gamp galandféreggé változtatta vetélytársát, Damocles Rowle-t. Ez volt az az asztal, amely fölött Hephaistus Gore és Maximilian Crowdy kitervelték, hogyan verjék le a század végén elharapózó koboldfelkeléseket (nimbuszukat nem homályosíthatta el a tény, hogy ugyanezek a koboldok később Párizsból kiindulva fél Európát felforgatták). Ez volt az az asztal, amelyre támaszkodva Artemisia Lufskin aláírta az első modernkori Kviddics Világkupa megrendezésére készített költségvetést... és ezen a napon, 1995. június 26-án, délután három óra huszonkét perckor az is efölött az asztal fölött történt, hogy Albus Dumbledore-t – életében nem először, és talán nem is utoljára – vaskalapos tökfilkónak nevezték.

A sértést, mely a varázsbűn-üldözési főosztály egyik munkatársa, Corban Yaxley szájából hangzott el, némileg enyhítette a tény, hogy Albus Dumbledore nem volt jelen; a keménykalapja karimáját sodorgató Cornelius Caramel köré gyűlt társaságra azonban így is kényelmetlen csend borult, melyet hosszú másodpercekig csupán a jegyzőkönyvet készítő Percy Weasley pennájának sercegése tört meg.

Tonks a miniszteréhez hasonló szórakozottsággal piszkálta egy élénkzöldre váltott hajtincsét, és nyugtalan pillantást váltott a mellette ácsorgó Sturgisszal. Kingsley és Dawlish beosztottjaiként ugyan részt vehettek a Caramel által összehívott „sürgős megbeszélésen", a lehetőség azonban kezdte elveszteni korábbi vonzerejét: a helyiségben eluralkodott hangulat leginkább az édesapja által dicsőített mugli humoristák önálló estjeire emlékeztette Tonksot, amelyeket rendszerint csak az előadó – vagy rosszabb esetben ő sem – talált szórakoztatónak.

– Legjobb lesz, ha nem vonunk le elhamarkodott következtetéseket Dumbledore elmeállapotáról – szólalt meg nyugodt határozottsággal Amelia Bones, a varázsbűn-üldözési főosztály vezetője. – Amennyiben valóban súlyos krízishelyzet áll fenn, azonnal cselekednünk kell. Egyáltalán, hol van most Dumbledore? Miért nem vesz részt ezen a megbeszélésen?

– Felteszem, ugyanazért, amiért Doge és Marchbanks is távol maradtak – felelte a mellette ülő Titus Graves. – Bármi legyen is ez az indok – tette hozzá, s átható pillantása elidőzött a Caramel jobbján terpeszkedő kövérkés, dülledt szemű boszorkányon, aki Tonks megítélése szerint leginkább egy rózsaszín kosztümös békára hasonlított. Félig arra számított, hogy vartyogni fog, s amikor a boszorkány egy affektált torokköszörüléssel („ehhem-ehhem!") magához vette a szót, elfojtott egy vigyort fátyolos kislányhangja hallatán.

– Hogy elejét vegyük a szükségtelen pánikkeltésnek, a miniszter úrral úgy láttuk jónak, hogy tartsunk egy előzetes megbeszélést. Így sokkal könnyebb lesz megőriznünk a nyugalmunkat Dumbledore-ral szemben. Sajnos tudomásunkra jutott, hogy már hozzá is kezdett őrült pletykái terjesztéséhez a minisztérium falai között.

– Miféle pletykák? – szólt közbe Scrimgeour. – Tíz perce ülünk ebben a szobában, és még mindig nem jutottunk el odáig, hogy megnevezzük a krízishelyzetet, amiről Dumbledore állítólag beszélt! Rengeteg sürgős ügyünk van... még mindig nem tudjuk, ki ölte meg Angus Belby-t...

– Remek meglátás, Rufus! – bólogatott a békaképű boszorkány, és megigazította a feje tetején billegő ízléstelen, fekete bársonymasnit. – Pontosan azért gyűltünk ma össze, hogy egyiküknek se kelljen tovább vesztegetnie a drága idejét. Csírájukban fojtjuk el az alaptalan rémhíreket!

– Dumbledore a fejébe vette – szólt közbe fáradt hangon a mágiaügyi miniszter –, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért közénk a halálból, és újra testet öltött.