✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

1. fejezet: Purkisséknek van egy titka

Azon a reggelen valahogy nem volt melege a napnak – igaz, színét sem látta senki. Az eső még bőven hajnal előtt zúdult le először; azóta néha abbahagyta, majd megint rákezdett, mint a nyűgös kisgyermek, akinek a könnyei már elapadóban vannak, mégis úgy érzi, nem sírt még eleget. A Hargitafürdő melletti tó vízszintje a felette húzódó utat ostromolta, a hegyoldalból a faluba lecsorgó patak medréből kiöntve kőlavinákat indított útjára, ha pedig valaki át akart vágni a falun, fel kellett rá készülnie, hogy térdig merül a sárban – a Vérbükk köz lejtőjén leereszkedő két lovas például úgy festett, mintha jégzajláskor próbálnának átvágni egy hegyi patak veszélyesebb szakaszainak egyikén.

Az élen járó zömök, széles vállú öregember kiöntötte a kalapjából a vizet, és kedvtelve végignézett a katasztrófasújtotta övezetre emlékeztető utcán.

– Mindjárt ott vagyunk! – szólt hátra vidáman, és kissé megnoszogatta a lovát a csizmája sarkával. – No, ne pislogjon ilyen savanyúan, hát csak nincs cukorból!

– Nem tudtam, hogy Romániában is van esős évszak – felelte kissé mogorván a másik lovas. Feltűnően csinos fiatal nő volt, s a tény, hogy tetőtől talpig fekete, kígyóéra emlékeztető bőrbe öltözött, csak még kirívóbb jelenséggé tette őt a vén erdész mellett. Szőke haja egy hosszú fonatban omlott a vállára. – És hogy érti azt, hogy sa–va–nyú–an?

– Hát, olyan kényesen – felelte az öregember, és udvariasan visszafojtotta nevetését, amikor társnője megpróbálta elismételni a szót. – Egyszóval úgy, mint aki nem látott még esőt! – folytatta döcögős angolra váltva. – Nem maga gázol a sárban, hanem a Szikra; aztán látja, hogy neki meg se kottyan! No meg a jó öreg Tóni – itt szeretettel megveregette a saját lova nyakát –, ő is sok ilyen zuhét látott már. Egyébként meg ne mondjon nekem olyanokat az államalapítás napján, hogy Románia! Ez Székelyföld, kérem – és ha Székelyföldön könnyezni akar az ég, kedves Doris, hát könnyezni is fog.

– Államalapítás? – kérdezte kíváncsian a nő.

– Bizony! – Az erdész büszkén kidüllesztette a mellét. – Kilencszázkilencvennégy évvel ezelőtt, tán épp ebben a percben koronázták meg István királyunkat messze nyugaton, maga meg itt Romániázik!

– Az nem karácsonykor történt? – kotyogott közbe Doris, aki hallotta már ilyen-olyan verzióit ennek a történetnek.

– Lehet, hogy kétszer is megkoronázták! – legyintett kissé összezavarodva az erdész. – A lényegen mit sem változtat.

Erre a végszóra érkeztek meg a faluközpontban lévő patikához. A rozzant cégérről már annyira lekopott Hermész botja, hogy csak az avatott szem ismerte meg.

– Figyeljen oda a lovakra – dörmögte az öregember. Korát meghazudtoló fürgeséggel szökkent le a nyeregből, és odadobta Dorisnak a kantárszárát. – Múltkor a Tóni megkergetett egy macskát – hallott már ilyet? Térdéig sem ért, mégis nyerített rá, mint aki megveszett. Lehet, hogy váltott macska volt.

– Váltott macskák csak a mesékben vannak, Markus – felelte kis mosollyal Doris.

– Mert maga aztán olyan jól tudja, mi? – horkant fel az öreg, és előkaparta az erszényét. – Mit is mondott, mi kell magának?

– Robertnek – javította ki a nő, és kissé lehalkította a hangját. – És Rivotril – ha megint tud papír nélkül szerezni...

Markus felvonta a szemöldökét, de végül szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a patikában, Doris pedig odébbterelgette a két lovat. Szedett egy nagy csokorral az út mellett nyíló hosszú szárú, fürtökben lógó virágokból, egy szalaggal a nyeregkápájára kötözte, és várt.