✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

20. fejezet: Az arc nélküli ember

Június huszonnegyedike egy meleg, ám kissé felhős szombati napra virradt. Lucy haja még nedves volt a délelőtti záportól, amikor lefékezte a Chevrolet Impalát a falu határában lévő tó fodrozódó tükre mellett, és könyörtelenül az anyósülésre parancsolta a fövenyen napozó Mundungust.

– Nem úgy volt, hogy kapunk egy zsupszkulcsot? – méltatlankodott a varázsló.

Lucy a hátsó ülésen heverő rozsdás locsolókanna felé intett a kezével.

– Megmaceráltam egy kicsit. Öt perc múlva beindul, és viszi a Chevy-t is velünk együtt. A kocsim nélkül nem megyek sehová!

– Lusta ribanc! – visította Phineas Nigellus a kesztyűtartóból.

– Majd ha a folyóba dobnak egy zsákban, még megköszönöd ennek a lusta ribancnak, hogy helyetted is gondolkodott! – vágott vissza a boszorkány, és a kelleténél erélyesebben lökte rá a kupakot a szivargyújtóra.

– Nem is tudtam, hogy a zsupszkulcsokat meg lehet macerálni – dünnyögte Mundungus. – Aszittem', tönkremennek tőle.

– Dumb... izé, valaki megtanított rá – vont vállat Lucy. – Észnél kell lenni, és kész.

Néhány örökkévalóságnak tűnő percig némán ültek az autóban; Mundungus a pálcájával játszott, Lucy pedig megtöltötte a fegyverét, és néhány védőbűbáj elmormolása után a bakancsa szárába rejtette. Aztán a zsupszkulcs váratlanul működésbe lépett: a világ színes pacákká mosódott össze körülöttük, az utazás pörgése pedig megállíthatatlan szélviharként szippantotta be őket.

Végül kitisztult a kép, és az autó kereke egy keskeny, kavicsos földút vágásának ütközött. Lucy rátaposott a fékre, megvárta, míg leülepszik a lassítás nyomán keletkezett porfelhő, aztán kiszállt, hogy körülnézzen.

Egy sírkert szélére érkeztek, melyet kidőlt-bedőlt drótkerítés vett körül. A kerítésen több helyen emberméretű lyukak tátongtak – részben erőszakos behatolás, részben az idő nyomai. A távolabb elterülő völgyben egy kis település látszott, melynek hosszú főutcája egészen a temető széléig felkapaszkodott. Valamivel közelebb, a sírokon túl egy lakatlannak tűnő kúria repkénylepte falai magasodtak.

– Má' megin' temető? – morogta Mundungus. – Az emberünk összeszövetkezett a vérszívókkal, vagy mi van?

– Szerintem már nem Erdélyben vagyunk – felelte nyugtalanul Lucy. Egy lendületes mozdulattal visszaült a vezetőülésre és begyújtotta a motort, Mundungus pedig úgy huppant vissza mellé, mint akit fenéken billentettek.

– Hékás! És Coddal mi lesz?

– Egy óra múlva találkozunk – felelte nyugodtan Lucy. A varázsló értetlen pillantására hozzáfűzte: – Mondom, hogy belenyúltam a zsupszkulcsba! Ha mindig azt csinálnám, amit a zsarolóim parancsolnak, már rég feldarabolva hevernék egy árokban.

A boszorkány gázt adott, és a Chevrolet kecsesen végigsuhant a düledező kerítés mentén. A kúria kapuja előtt elhaladva egyértelművé vált, hogy senki sem lakik odabenn: az épület tulajdonosa még arra sem vette a fáradságot, hogy lekaszáltassa a derékig érő füvet.

A faluba vezető utca meredeken lejtett, és szinte járhatatlan volt a kátyúktól; és amikor Lucy már majdnem élvezni kezdte a csendet, egy különösen alattomos döccenés beindította a zenelejátszóban rekedt kazettát.

– Na, ha éppen tudni akarod – morogta a boszorkány, amikor egy ismerős verze rezegtette meg az ablakokat –, ő Mick Jagger.

– Nem tűnik túl vidám fickónak – dünnyögte Mundungus. – Egyáltalán, minek hallgatsz mugli zenét?