✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

18. fejezet: Kutyaszorító

Hogy harminc és ezerkilencszáznyolcvanegy valódiosztó-összege negyvenkettő, az csupán akkor derült ki Tonks számára, amikor John Dawlish nyugtalan arca megjelent az azonos számmal jelölt iroda ajtórésében, egy sürgető kézmozdulattal beinvitálva őt és a nyomában loholó Kingsley-t. Amint átlépték a küszöböt, az ajtó egy halk kattanással becsukódott mögöttük, és a boszorkány háta mögött anyagtalan falként szilárdult meg egy sor, működésbe lépő védővarázslat.

Ez a helyiség jóval tágasabb volt, mint akár Bill Gringotts-beli kis zuga, akár Kingsley telepakolt irodája: sokkal inkább Dawlish vagy Scrimgeour birodalmát idézte a maga szolid rendezettségével és dísztelen ébenfa bútoraival. A szobában fellelhető egyetlen figyelemreméltó tárgy az íróasztal mögött álló szék volt, ami úgy festett, mintha egyenesen a Wizengamot ülésterméből hozták volna ide – és amelyben egy elegáns öltözetű, sötét hajú varázsló foglalt helyet. Az arca fiatal volt, de Tonks a pillantásából érezte, hogy idősebb, mint amilyennek látszik. A következő pillanatban aztán Billt is kiszúrta; barátja az iroda hátsó ablaka előtt járkált, és néha ki-kilesett a függönyön, hogy megcsodálja London elvarázsolt tájképét.

John Dawlish megköszörülte a torkát.

– Tonks, Kingsley – mondta –, bemutatom Titus Gravest. Mr. Graves a Wizengamot állandó tagja, és bizonyos feltételek mellett hajlandó segíteni nekünk.

– Azt majd meglátjuk – mondta a varázsló, de a hangja nem volt barátságtalan; udvarias biccentéssel viszonozta Kingsley és Tonks köszönését, és hellyel (aztán pedig itallal) kínálta őket.

– Örülök, hogy idetaláltak – jegyezte meg. – Nem hinném, hogy a patrónusom megkönnyítette a dolgukat.

Tonks pislogott. – Úgy érti, nem maga küldte vele az üzenetet?

– Dehogynem! – Titus Graves tehetetlenül tárta szét a karját. – Csakhogy ő egy szfinx. Ha azt kérik tőle, hogy beszéljen világosan, nem hajlandó eltűnni, az ember meg hallgathatja reggelig a találós kérdéseit. Tudják, néha azt kívánom, bár egy kagyló lenne a patrónusom. Vagy egy pillangó. Azok legalább csendben maradnak.

Tonks elvigyorodott, és belekortyolt az italába, engedve, hogy az alkohol lefejtse a tagjairól a kinti hideg szélujjait. Miközben ivott, Gravest figyelte a pohara fölött. Az alapján, amit Kingsley-től megtudott róla – bíró, Wizengamot-tag, varázsjogász, a legendás aurorcsalád leszármazottja – egyáltalán nem olyasvalakinek képzelte őt, aki sárkánybőr csizmában jár, mint Bill, az utolsó divat szerint szabatja a kabátját, és csak úgy előkap az asztala alól egy üveg gint.

– Nos – szólalt meg ismét Graves –, John értésemre adta, hogy a segítségemet szeretnék kérni; azt azonban nem volt hajlandó előre elárulni, miben. – Egy darabig ráérősen görgette a poharát az ujjai közt, aztán hirtelen felemelte a tekintetét, s a pillantása szinte átszúrta Tonksot. – Csak nem azt kellene garantálnom, hogy egy bizonyos gyanúsított a letartóztatását követően valóban börtönbe kerül?

– Inkább azt garantálhatná, hogy mi ne kerüljünk börtönbe – szaladt ki a boszorkány száján. Amikor az asztal körül mindenki ránézett, kissé zavartan vonta meg a vállát. – Nem hangzik túl jól, de ha egyszer ez az igazság!

– Nagyra értékelem az igazságot – mondta diplomatikusan Graves –, de a jelen helyzetben szívesen megvizsgálnám az árnyalatait.

– Természetesen – vágta rá Dawlish, mielőtt Tonks akár levegőt vehetett volna. – Mennyit hallott a tavaly júniusban történt gringottsi rablásról?