✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

10. fejezet: Az összejövetel

– Tehát még egyszer – mondta Charlie Weasley, és öntudatosan lerúgott egy sárrögöt a csizmája talpáról –, mi is ez az egész?

– Nemsokára megtudod – felelte Nymphadora Tonks a jókedvével küzdve. Már napok óta készült erre az estére, és most, hogy cselekedhetett, végre igazán elemében érezte magát.

Fejben még egyszer, utoljára végigfutott a terve főbb pontjain és az esetleges menekülési útvonalakon, arra az esetre, ha valamely hívatlan vendéggel – például Bumfolttal vagy Kuporral – találkoznának, de sehol sem talált hibát. Roxmorts zsebkendőnyi kis falu volt, ahol minden út a főtérre vezetett: ha az ember el akart kerülni valakit, ugyancsak résen kellett lennie.

– Szóval – mondta hirtelen Charlie –, auror lettél.

– Te meg sárkánykutató – bólintott Tonks. – Pont, mint azt pisis korunkban megbeszéltük. Unalmasak vagyunk, nem igaz?

A varázsló elmosolyodott. – Azért lehetne rosszabb is – jegyezte meg. – A rezervátumban mindig történik valami... de nem lepne meg, ha az auroroknál több hónapnyi papírmunkán kellene átverekedned magad, mire bármi olyasmit csinálhatsz, ami nyomokban bűnüldözést tartalmaz.

– Nem vészes – felelte Tonks.

A roxforti birtok félig nyitott kapuja előtt álltak, mögöttük a korai naplemente utolsó fényei színezték az eget; és hirtelen leereszkedett közéjük az egymás nélkül töltött három év súlyos, titkoktól terhes csendje, amit végül ismét Charlie tört meg.

– Sajnálom, hogy olyan rég nem láttuk egymást – mondta. – Még csak nem is írtunk egymásnak. Elképzelni sem tudom, miért!

– Talán ma este ez is kiderül – somolygott Tonks.

Charlie rábámult. – Ezt meg hogy érted? Egyáltalán, mi a fenére várunk még itt?! Éjfélkor vissza kell indulnom Romániába...

– Őrá – mutatta Tonks.

Már jóval azelőtt hallották a jellegzetes, döngő léptek zaját, mielőtt Rémszem Mordon nagykabátos alakja kivált volna a sűrűsödő árnyak közül, Charlie mégis úgy bámult a vén aurorra, mintha a semmiből tűnt volna fel.

– Egy órám van erre az egész cirkuszra – mondta köszönés helyett Mordon, és Tonksra, majd Charlie-ra villantotta a normális szemét; az mélyen ülő volt és sötét, de a pillantása nem kevésbé éles, mint mágikus párjáé. – Utána vissza kell mennem a kastélyba. Ki kell derítenem, hová sündörög éjszakánként az a Karkarov.

– Én is nagyon örülök, hogy látlak, Rémszem – mondta vidáman Tonks, és az emberektől Mordon jelenlétében megszokott tartózkodó viszolygás legkisebb jele nélkül karolt bele az öreg aurorba. – Hogy megy a tanítás?

– Hm... nem olyan unalmas, mint vártam – dünnyögte Mordon. – Akad egy pár kölyök, akinek megvan a magához való esze... persze megrendszabályozni nem lehet őket...

– És a Trimágus Tusa körül is van egypár megoldatlan rejtély! – csicseregte Tonks. – Rájöttél már, ki dobta be Potter nevét a Tűz Serlegébe? Tényleg ő maga volt, ahogy Rita Vitrol állítja?

– A mi családunkból senki sem hisz Vitrolnak – szólt közbe Charlie. – Az a nő lépten-nyomon hazugságokat terjeszt.

– Helyes! – bődült fel Mordon. – A korhatárvonalat, ami azt az átkozott serleget védte az illetéktelen kezektől, maga Dumbledore húzta. Potter nem hatolhatott át rajta! Bárki is nevezte be, a mai szereplése után aligha lehet boldog – kivéve persze, ha végig az volt a célja, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa a fiút. Persze ez valószínűtlen, hisz meg is halhatott volna.