✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

5. fejezet: Az ébenfa pálca

Csikócsőr röpte sima volt és sebes, a sötétségbe burkolózó angol táj pedig megállíthatatlanul rohant odalenn a mélyben. A Hold kereken, sárgán világított az égen, elvakítva a hippogriff lovasát, aki ennek ellenére konokul bámulta tovább.

Két hónapja történt már, hogy a Hold mindent elrontott. Ha más szakában lett volna, most talán nem kell az éjszakában settenkedve nyomoznia keresztfia viselt dolgairól, remélve, hogy egy nap majd újra találkozhat vele. Ahelyett, hogy Azkaban réme lebegne a feje fölött, együtt élhetnének, egy család lehetnének, bármit jelentsen is ez...

Mint az utóbbi napokban annyiszor, Siriusnak most is eszébe jutott egy kéretlen levél; és ahogy minden ilyen alkalommal, ezúttal is lobot vetett benne a düh. Hogy képzeli Holdsáp, hogy majd' tizenöt év elteltével, a semmiből nekiáll leveleket irkálni neki?! Hiszen a Tekergők az utolsó időkben már csak hárman voltak: és erről bizony nem Peter Pettigrew tehetett.

Remus Lupin és közte még hatodéves koruk végén romlott el valami, és attól kezdve csupán a Jamesszel kötött gyémántkemény barátságuk tartotta őket össze – sőt, az igazat megvallva Sirius néha úgy érezte, ez talán soha nem is volt másként. Most pedig Remus megsajnálta őt, és a saját bűntudatát próbálja enyhíteni azzal, hogy leveleket ír. Neki azonban nincs szüksége a sajnálatára, és még kevésbé a leveleire. A kérdés ezzel el is van intézve...!

Sirius Black dühödt önigazolásának folyama itt megakadt, mert Csikócsőr patás lábai talajt fogtak, ő pedig egy pillanatra beleremegett abba, amit tenni készült. Régen járt már ebben a kertben és a hozzá tartozó kúriában – túlságosan régen –, azt pedig, hogy érkezését nem jelezte egy sereg védőbűbáj, kifejezetten nyugtalanítónak találta. Egy pillanatra elfogta a rettegés, hogy a ház lakatlan, ő pedig hiába szelte át a fél kontinenst; de ahogy tovább meresztgette a szemét, meglátott egy pislákoló fénypontot az egyik ablakban.

– Maradj itt, Csikó – dünnyögte. – Lehet, hogy azonnal le kell lécelnünk.

Sirius némi habozás után közelebb óvakodott a kúriához. A teraszajtót kissé nyitva találta; először csak a fejét dugta be rajta, aztán kissé meglökte a vállával, és besurrant a résen. Odabenn egy visszafogott eleganciájával együtt is káoszos nappali fogadta; a kintről látott fény pedig, mint felfedezte, egy majdnem tövig égett gyertyacsonkból származott. Több más dolog is egyértelműen utalt rá, hogy a ház lakott: a kanapé előtti asztalkán egy pohár vizet felejtettek, a szőnyegek pedig több helyen fel voltak gyűrődve. Úgy tűnt, bárki használja is ezt a szobát, egyrészt nem sűrűn teszi, másrészt általában olyan gyorsan el is hagyja a helyiséget, ahogy csak teheti.

– Jó estét, Sirius – csendült egy nyugodt hang.

A férfi megpördült a tengelye körül, önkéntelenül is a Scrimgeourtól zsákmányolt pálcacsonkot fogva a kezébe. Igyekezett olyan zord képet vágni, amennyire csak tőle telt, Albus Dumbledore azonban töretlen derűvel mosolygott rá a kandalló melletti fotelből. Az arcán nyoma sem volt meglepettségnek, sőt, Siriusnak egy képtelen pillanatig az is megfordult a fejében, hogy az ősz professzor egyenesen várt rá.

– Foglaljon helyet – mondta Dumbledore. – Nem szereti a brandyt, igaz? Jómagam is inkább rum-párti vagyok.

– Köszönöm – nyögte ki zavarodottan Sirius, aki hirtelenjében arra sem emlékezett, vajon a rumot szereti-e.

Dumbledore egy pálcaintéssel magához hívott egy porlepte palackot és két poharat, majd könnyedén hozzátette:

– Jómagam már vacsoráztam, de azért engedje meg, hogy megkínáljam az úgynevezett pizzával. Mugli fogás, de időnként képtelen vagyok ellenállni neki...