✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

2. fejezet: A lány a képről

Kingsley Shacklebolt gondosan összerendezgette az asztalán heverő mappákat, mielőtt felpillantott a vele szemben ülő, rágógumi-rózsaszín hajú boszorkányra.

– Tehát ez az első napja az Auror Parancsnokságon, ugye, Nymphadora?

A megszólított úgy rándult össze, mintha legalábbis Voldemort, a rettegett feketemágus nevét hallotta volna.

– Nem, nem, ezt felejtse el! Tonks vagyok. Csak... csak simán Tonks. Esetleg Dora, ha ragaszkodik hozzá.

Az auror felvonta a szemöldökét. – És mit tesz, ha egy feketemágus pálcát szegez a torkának, és könyörtelenül lenymphadorázza magát? Attól is így besokall majd?

– Nem, de teszek róla, hogy a legszűkebb azkabani cellát kapja! – Tonks rávigyorgott a felettesére. – Maga sokkal jobb fejnek tűnik, mint Scrimgeour. Még akkor is, ha úgy rajong azért az őrültért, mint én a Holyheadi Hárpiákért.

Kingsley komoly pillantást vetett rá, de Tonks nem őt nézte: a tágasnak távolról sem nevezhető iroda négy faláról ugyanis Sirius Black fényképe vicsorgott le a szemlélőre, a fennmaradó falfelületeket pedig az utána való hajtóvadászattal kapcsolatos újságcikkek takarták. Kingsley Shacklebolt ennek a jó ideje tökéletesen eredménytelen kutatásnak a vezetője volt, és egyben Tonks kijelölt mentora.

– ...örülök, hogy így gondolja, de a maga helyében várnék a hasonló kijelentésekkel. Még el sem árultam, miféle megbízást kap.

– Nem lehet olyan rossz! – vágta rá jókedvűen Tonks. – Kivéve persze, ha a Black-posztergyűjteménye hiányzó darabjai után kell kutatnom.

Kingsley meg sem hallotta a tréfát. – Már az első naptól kezdve magammal terveztem vinni a bevetésekre, hogy tanuljon – mondta. – És a jövőben így is lesz... de nem ma. Túl korai lenne.

– Miért, mi lesz ma? – akarta tudni Tonks.

– Rajtaütés. – A másik auror hangja halk volt, de kemény, mint az acél. – A múlt héten kaptunk egy fülest, hogy hol rejtőzik Black. Az egyik informátorunk többször is látta, még beszélt is vele.

Tonksnak tátva maradt a szája. – És hogyhogy eddig csak ültek a fenekükön?!

– A parancsnokság nem engedhet meg magának egy újabb hibát – sóhajtott Kingsley. – Csendben kell elintéznünk az ügyet, dementorok és felesleges feltűnés nélkül. Sajnálom, Tonks, de nem engedhetem meg, hogy elkísérjen. Sirius Blackre még nincs felkészülve.

A boszorkány nyelt egyet, és lesütötte a szemét. Black neve újra és újra felbukkant az életében, neki pedig minden ilyen alkalommal görcsbe rándult a gyomra a gondolatra, hogy az őrült tömeggyilkos tulajdonképpen rokona; még akkor is, ha halvány, gyermekkori emlékfoszlányai önmagukban nem adtak erre okot. Sirius Black és az édesanyja – akik egyenes ágon unokatestvérek voltak – nagyon is szerették egymást; ám annál nagyobb csapásnak bizonyult később Black árulása, és a tudat, hogy mindvégig Voldemortot szolgálta. Tonks lényének egy részre szerette volna látni, ahogy elkapják és a dementorok elé viszik, de nem mert vitatkozni Kingsley-vel.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy szinte meg sem hallotta felettese következő mondatát.

– ...tehát, mint említettem, holnaptól minden visszatér a rendes kerékvágásba – jelentette ki Kingsley. Intett a pálcájával, mire az aktatáskája egy csattanással becsukódott, a süvege pedig lerepült a fogasról. – Biztosra veszem, hogy egyedül is megbirkózik az üggyel, amit itthagyok magának.

– Kapok egy saját esetet? – csillant fel Tonks szeme.

Kingsley mosolygott. – Remélem, azután is kitart a lelkesedése, hogy nekikezdett – mondta. –Egy minisztériumi boszorkányról van szó, aki a szabadsága lejárta után egy héttel sem jelentkezett a főosztályvezetőjénél. Hivatalból kötelesek vagyunk végigmenni az eltűnt személyekre vonatkozó protokollon, annak ellenére is, hogy a hölgy köztudottan kórosan feledékeny – nem ez az első eset, hogy elfelejt dolgozni.