✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

19. fejezet: Kétszáz galleon

– Perselus azt mondta, a cukortól elveszti a hatását... – Remus fanyarul elmosolyodott. – Gondolhattam volna, hogy csak meg akar kínozni egy kicsit.

Lucy szétlegyezte a kezében tartott kupából felszálló gőzt; amikor az ismét egyenes oszlopba rendeződött, elégedetten bólintott, és átadta barátjának a főzetet.

– A te hibád – felelte somolyogva. – Nem várhatod el egy seggfejtől, hogy hirtelen normálisan viselkedjen.

– Hatodéves korunkban majdnem megöltem – emlékeztette Remus. – Nem csodálom, hogy veszélyes szörnyetegnek gondol.

– Dehogy gondol! – legyintett a boszorkány. – Roxfortos korotokban úgy döntött, hogy nem kedvel, és azóta is szorgalmasan táplálja az irántad érzett gyűlöletét. Piton egyszerűen ilyen, és kész: még végzős koromban is azzal az egy nyomorult üsttel piszkált, amit másodévesen robbantottam fel. Szerintem táblázatban gyűjti az okokat, hogy kire miért kellene haragudnia... hé, nem volt még egy fiola főnixkönny a szekrényben?

– Már mindet felhasználtad – felelte Remus, és belekortyolt a kupája tartalmába. – Az egész kondér kiürült, pedig holnap is be kellene vennem egy adaggal.

– Nyugi, találkozom az emberünkkel – vont vállat Lucy. – Előfőztem egy másikat, csak az utolsó simításokra vár.

– Kitől szerzed a főnixkönnyet? – sandított rá a varázsló, de ahogy az elmúlt három és fél hónap alatt minden hasonló alkalommal, ezúttal sem kapott választ.

A Sanguini kastélyában töltött este óta kitavaszodott, aztán a tavasz nyárba fordult. Közeledett Szent Iván éjszakája, a Hargitafürdő melletti tóban lassan fürödni lehetett, a faház kertjében pedig éjszakánként őzek kergetőztek.

Mióta Lucy rendszeresen farkasölőfű-főzetet itatott vele, Remus állapota gyors javulásnak indult. Először az étvágya tért vissza, aztán az ereje, végül pedig a jókedve. Kezdetben arra is alig lehetett rávenni, hogy elkísérje Lucyt a közeli Csíkszeredába bevásárolni, később azonban egész délutánokra a városban ragadtak, teázók és antikváriumok után kutatva. Ahogy hosszabbodtak a nappalok, a két jóbarát a Hargitának is egyre gyakrabban nekivágott; június elején pedig Lucy tanítgatni kezdte Remust a sárkányokkal való bánásmódra. A boszorkány úgy érezte magát, mintha visszament volna az időben – a kialakult idill az ismeretségük első heteire emlékeztette, amikor jóformán minden szabad percüket együtt töltötték Londonban. Megszűntek a folyamatos viták és a néma, bezárkózós esték; minden nap valami újat, ugyanakkor kényelmet és biztonságot hozott.

Ha a rémálmok nincsenek, Lucy meggyőződéssel állíthatta volna, hogy életének legszebb korszakát éli.

Néhány hétig úgy tűnt, az egész a véletlen műve. Korábban is előfordult már, hogy álmában újraélt bizonyos múltbéli eseményeket, vagy hogy a valóságban átélt helyzetek az álmaiban szürreális fordulatot vettek. Ezek az álmok nem voltak ismeretlenek a számára: Dumbledore tizenhat éves korában megtanította, hogyan csitítsa el őket, és elfogadtatta vele, hogy a legillimencia képességének ezen természetes velejárói egész életében kísérteni fogják. Azokat az álmokat azonban, amelyekkel mostanában küzdött, a legerősebb altatófőzet sem riasztotta el. Lucy időről időre a faluszéli temetőben találta magát bennük; ugyanazokat a pislákoló lidércfényeket követte, amiket a valóságban Mundungusszal, és ugyanúgy a Sanguini kastélyába nyíló kriptához vezetett az útja. Nem volt nála pálca, így csak a sírkövek között pislákoló lángtalan lámpásokra, és a fenyőágak között beszűrődő holdfényre bízhatta magát. Gyakran megbotlott, és hiába gyalogolt fáradhatatlanul, sosem érte el úticélját, pedig az mindvégig látótávolságon belül volt. A sötét erdőben fel-feltámadt a szél, és valahányszor elült, Lucy suttogást hallott a sírok közül, mely mintha egy vastag függöny túloldaláról szólt volna.