✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

26. fejezet: Előkészületek

– Szóval nem csináltá' semmit, mi?

A kérdés kínosan sokáig lógott a Hargitafürdő melletti fűzfaliget levegőjében, és arra késztette Lucy-t, hogy egy kissé megszaporázza a lépteit, lehagyva az őt kísérő két férfit. Mundungus már percek óta faggatta Blacket a bebörtönzése részleteiről, ő pedig a lehető legmesszebb akart tartózkodni a varázslótól a benne növekvő feszültség elkerülhetetlen kitörésének pillanatában. Black azonban egyelőre nem reagált; a tekintetét konokul a sötétedő horizonton tartotta, és maga is megnyújtotta a lépteit. Lucy hátrapillantva látta, hogy minden arcizma megfeszül.

– Én mindig is tudtam ám – mondta ekkor Mundungus.

– Hát persze! – mordult fel Black. – Mindenki tudta: ezért álltatok sorban a cellám előtt, hogy meglátogassatok!

A másik varázslóról megmagyarázhatatlan módon lepergett a szavaiból sütő gúny.

– Komolyan mondtam! – erősködött. – Feltettem rá öt rugót, hogy ártatlan vagy... csak hát aztán elkaptak, én meg szépen meg lettem kopasztva. Azér' kezdtem az üstbizniszt.

Black arcára a döbbenet és a kétkedés furcsa keveréke ült ki.

– Te fogadtál rám, mint valami versenylóra?!

Mundungus öntudatosan szipogott. – Hát ha eccer olyan biztos vótam benne!

– Ne foglalkozzon vele! – szólt hátra a válla fölött Lucy. – Dung szeret játszadozni az emberekkel; aztán otthagyja őket a szarban, mert egy simlis kis mocsok.

– Ne csináld má'! – csattant fel a varázsló. – Épp miattatok viszem vásárra a bőrömet, ha nem vetted vóna észre! Neked meg nem kell ám magadnod a lóvét, nem azér' mondtam – tette hozzá Blackre sandítva; akinek valami mosolyféle cikázott át az arcán, és ettől egy pillanatra egészen megváltozott a külseje.

A felismerés, hogy Black legfeljebb pár hónappal lehet idősebb a – korához képest szintén viharvert –, Remusnál, villámcsapásként érte Lucy-t; hogy zavarát leplezze, gyorsan Mundungushoz fordult.

– Na, akkor belógunk abba a kastélyba, vagy nem?

– Nem lesz egyszerű – motyogta a varázsló. – A vérszívók sose alszanak.

– Ha most vallod be, hogy egészen eddig egy fűszálat sem tettél keresztbe, esküszöm, megfojtalak!

– Nálam a cucc! – vágott vissza Mundungus. – Nyugi van...! De én még mindig aszondom, hogy békén kéne hagynotok a Walpurgis lányait, meg azt a tetovált csókát is. Feltűnő lesz, ha furán viselkednek, na meg az se vóna jó, ha egyszerre kettő flangálna belőlük odabenn.

– Miért, kik azok? – kérdezte gyanakodva Black. – Valami helyi hírességek?

– Az egyik kiszemelt alteregónk Bob Roshta, a kiégett blues-zenész – felelte hanyagul Lucy. – Meg se kell erőltetnie magát, hogy hitelesen alakítsa.

– Na és a magáé?

Lucy megtörölte a pálcáját a blúza szegélyében. – Myron Wagtail – mondta. – Anglia legnagyobb sztárja, a kontinens legnagyobb görénye... és az exem.

Mundungus lehunyta a szemét. – Nem most kéne leverned rajta a...

– Ez nem erről szól! – torkollta le Lucy. – Egyszerűen kapóra jön. Myront nem fogják kinyírni vagy megmotozni. Tuti, hogy még a piáját se fizettetik ki vele!

– És maga ismeri őt – dünnyögte Black. – Tudja, hogyan jár, hogyan beszél, hogyan reagál, ha bajba kerül.

– Pontosan – felelte hideg mosollyal Lucy. – Az, hogy úgy mellesleg beletaposok-e az arcába vagy nem, már a kettőnk dolga. A jó öreg Bob pedig mindig kussban van, és szúrósan pislog mindenkire, aki megpróbál szóba elegyedni vele. A kutyának se fog feltűnni, ha lecseréljük magára!