✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

13. fejezet: Tarot és tagadás

– Ha kihűlt, mehet bele a tojás – mondta jókedvűen Zongor Márkus, és lehúzta a tűzről az engedelmesen bugyborékoló fazekat, tartalmát pedig átzúdította egy keskeny szűrőn. – Ejnye, keverje el jobban azt a cukrot! Tudom, hogy maguk, britek csapnivalóan főznek, de azért mindennek van határa.

– Miért, errefelé talán nem olvad meg a cukor? – vágott vissza Lucy. Tudta, hogy a vén erdész piszkálódását aligha érdemes komolyan vennie, mégis rosszul palástolt sértődöttséggel kezdte kavargatni a nyúlós, sárga masszát. Ha Markus csak egyetlen pillanatra hátat fordítana, egy pálcasuhintással elintézhetné az egészet...

Bár a bájitalfőzéshez kiválóan értett, Lucy Dawlish konyhaművészetének csúcsa nagyjából a rántotta vagy az omlós vajas pirítós volt – és miután felmérte, hogy a hótorlaszokkal elzárt Hargitafürdőre aligha tud majd karácsonyeste pizzát rendelni, egyben arra is rádöbbent, hogy ha nem akarja, hogy Remus meg ő éhen vesszenek az ünnepek alatt, cselekednie kell. Úgy tett tehát, mintha a britek karácsonyi fogásait megunva valami újra vágyna, és ezért költözne be egy teljes hétre a szomszédos Zongorék konyhájába.

A házaspár mindkét tagja készséggel megosztotta vele főzőtudományát, de Lucy jóformán csak Márkussal beszélt; a felesége ugyanis – akinek bárhogy igyekezett, nem tudta kimondani a nevét – egy szót sem beszélt angolul. Sőt, Lucynak az volt a benyomása, hogy Zongorné úgy egyáltalán beszélni sem szokott. Ideje nagy részét ugyanis az udvarban töltötte az állatokkal; csupán óránként kétszer jött be a konyhába, hogy a sültjeit ellenőrizze, és újabb, kézzel-lábbal elmutogatott feladatokat adjon neki. A boszorkány néhányszor megpróbált magyarul beszélni hozzá, de az olyan szavakba, mint a fazék, reszelő és szegfűszeg, keservesen beletörött a nyelve.

December huszonnegyedikére, délutánra Lucy megismerkedett egy sor különös, agyonborsozott, agyonpaprikázott és agyontejfölözött étellel, mint a szalonnás fácánsült, a halászlé, a töltött káposzta és a gesztenyés pulyka; továbbá egy ügyes pálcasuhintással eltüntette Zongorné bejglitekercseiből az összes mazsolát. Most, hogy csodával határos módon mindennel időben elkészültek, egyetlen fogás maradt hátra: a borleves, ami a recept kényesen időzítendő instrukcióival már-már egy bájitalra emlékeztette Lucyt. A gondolat, hogy egy jóféle fehérbort felforraljon az ember, önmagában rémisztőnek tűnt, az pedig még inkább, hogy belekeverje a mostanra tökéletesen csomótlan, tojásos-cukros masszát. És hogy mi köze ennek az egésznek a szegfűszeghez, a citromhoz és a vaníliarúdhoz...

A levesnek hűlnie kellett, mielőtt kavargatva újra melegíteni kezdték, Markus pedig megragadta az alkalmat, hogy kinézzen az istállóba; Lucy így egyedül maradt a konyhában, ami változatlanul idegen, és kissé félelmetes terep volt a számára. Némi zavart téblábolás után felmászott a búbos kemence oldalába vágott kis zugba – amit emlékei szerint sutnak neveztek –, és megilletődve kezdte simogatni Zongorék macskáját, amikor az a térdére telepedett. Szívből gyűlölte a főzést, a karácsonyt, és legfőképpen a macskákat; de tagadhatatlanul jó érzés volt itt üldögélni a meleg, süteményillatú konyhában, és a cirmos kandúr dorombolását hallgatva nézni a sűrűn hulló hópelyheket az ablakon túl.

Ha Remus jobban lesz, talán sikerül rávennie, hogy lemenjenek a tóhoz a domb túloldalán – ha elég vastagon befagy, még korcsolyázni is lehetne rajta. Akkor talán nem kellene egész nap szánkózó gyerekeket, kapargáló hólapátokat, és vidám énekeket hallgatniuk.

Lucy halkan sóhajtott, és a félkész borlevesből felszálló gőzt bámulva próbált elhessegetni valami édes-szomorú érzést, ami az ünnepekkor általában eltöltötte. Tíz éves volt, amikor Voldemort halálfalói meggyilkolták az édesanyját; az édesapja ezután mogorva lett és magának való, nem mutatva különösebb hajlandóságot arra, hogy foglalkozzon vele. Lucy úgy tudta, egész életében arra vágyott, hogy fia szülessen...