✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

4. fejezet: A tűznél

Megjegyzés: A fejezet második része gyakorlatilag A 711-es széf című előzménytörténet teljes cselekményét elspoilerezi, ugyanakkor utal bizonyos összefüggésekre, következtetésekre, amik az előzményből magából nem derülnek ki. Emiatt azoknak ajánlom, a) akik nem tervezik elolvasni az előzményt; b) akiket egyáltalán nem zavarnak a spoilerek; és persze elsősorban c) akik már olvasták A 711-es széfet 😊 A csillagig akkor is élvezheted Lucy és Remus civakodását, ha nem ismered az előzményt; a spoileres rész az 5 csillag (* * * * *) után kezdődik – és maga a cselekmény ezután már nem is fog (nagyon) előremenni.

_____________________________________

Elsőre úgy tűnt, minden rendben lesz. Lucy könnyen megtalálta a farkas nyomait: azok ott maradtak a Zongorék birtokához tartozó kaszáló szélén, a nagy esőzések nyomán felgyülemlett sárban, s néhány megfeketedett vérfolttól szennyezve hatoltak be az erdőbe. Pár percnyi gyaloglás után azonban eltűntek, és annak sem maradt nyoma, hogy valaki – vagy valami –elidőzött volna azon a helyen, ahol a csapának vége szakadt. Ráadásul Phineas Nigellus nyomkövető képességei is csődöt mondtak: a jarvey állandóan azt bizonygatta, hogy valamilyen rossz szagot érez, és azonnal vissza kellene fordulniuk (erről azonban természetesen szó sem lehetett).

Lucy végül bonyolult tájoló- és nyomkövető bűbájok helyett a józan eszére hagyatkozva folytatta útját a ligetes, sűrű aljnövényzettel borított völgyben kanyargó patak vonalát követve. Nem tűnt logikusnak, hogy a farkas lőtt sebével nekivágott volna a patakmedret közrefogó meredek hegyoldalaknak, hacsak nem üldözi valami; egy kifejlett, fájdalomtól megvadult vérfarkast pedig kevés lény előzhetett meg a táplálékláncban (melyek jó része elzártan élt a közeli sárkányrezervátumban). Lucy egy ideig biztos volt benne, hogy hamarosan barátja nyomára bukkan, a völgynek azonban csak nem akart vége szakadni, az ösvények pedig egyre járhatatlanabbak lettek.

Lucy időnként fel-felmászott a közeli hegyoldalakba, hogy szétnézzen a sziklákról; egy ízben két óránál is tovább kaptatott felfelé csak azért, hogy egy újabb kudarc után sarkon forduljon, és ismét leereszkedjen a völgybe, kis pihenő után nekivágva a szemközti magaslatnak. Bár jó erőben volt és hozzászokott a gyalogláshoz, késő délutánra rohamosan fáradni kezdett, s lassan megbarátkozott a gondolattal, hogy az erdőben kell majd éjszakáznia. Tudta, hogy muszáj pihennie: az aligha viszi őt előre a sikeres helyzetmegoldás útján, ha elkeseredetten leül egy kőre, és egész éjjel arról fantáziál, ahogy Remus lázasan fekszik valahol, a sebesülésétől megbénítva...

Sötétedés előtt egy félórával aztán rámosolygott a szerencse, az egyik dombon ugyanis egy egész lejtőnyi rókagombát talált; a sárga kalapok úgy bukkantak ki a fűből, mint megannyi elhullajtott aranypénz. Lucy megkorduló gyomrának engedelmeskedve levette a sálját, batyut kötött belőle, és jól teleszedte gombával (meg némi mentával, fűszer gyanánt). Egy újabb, óvatos ereszkedést követően a kulacsát is megtöltötte vízzel, és a rátörő fáradtsággal küzdve alaposan megmosta az arcát a patakban. Számos feladat állt még előtte: találnia kellett egy helyet, ahol éjszakázhat, és némi fát, ami nem ázott tönkre az elmúlt négy-öt napban. Tüzet már varázslattal is tud majd csiholni – persze lehetett volna annyi esze, hogy a kedvenc üstjén és gyógyfüveken kívül egy sátrat is hoz magával...

A tűz hamarosan már vidáman ropogott a patakparti föveny szélén, egy magas kőrisfa alatt, Lucy pedig nekiállt felaprítani a gombákat. Phineas Nigellus, aki az út viszontagságainak nagy részét átaludta, most élvezettel nyúlt el a tűz mellett, és éjjeli lepkék után kapkodott. Amikor az üstben felforrt a víz, Lucy beleszórt minden ehetőt, amit útja során az erdőben zsákmányolt, egy pálcapöccintéssel megkeverte a készülő ragut, aztán elkezdte kimérni az otthonról hozott hozzávalókat egy egyszerűbb elixírhez. Úgy becsülte, ha evés után azonnal nekilát, reggelre készen is lehet vele – sőt, alhat három vagy négy órát, amíg megfő. Annyira fellelkesült ezen, hogy észre sem vette, amikor Phineas Nigellus megdermedt, és rezgő orrcimpákkal szimatolni kezdett. Csak akkor döbbent rá, hogy nincsenek egyedül, amikor a jarvey szóban is figyelmeztette erre („valaki les a sötétből, te ostoba tyúk!").