✓ Bob Roshta csodálatos visszatérése (Harry Potter ff.)

11. fejezet: Kellemetlen igazságok

A Varázsbűn-üldözési Főosztályon gyakran használtak merengőket a bonyolultabb ügyek felderítésére és újratárgyalására – Tonks főiskolás korában maga is részt vett néhány hasonló szimuláción –, a módszert azonban nem tekintették tévedhetetlennek. Egy merengő befogadóképessége ráadásul nem haladta meg az öt főt, így arra sem nyílt alkalom, hogy a döntéshozó testület összes tagja egyszerre merülhessen el benne. A jelenlévők megegyeztek, hogy Tonks, Mordon, Charlie és Bill kiérdemelték a jogot, hogy elsőként tekinthessenek bele a félig eszméletlen Bob Roshta emlékeibe; a fennmaradó ötödik helyre pedig sorsot húztak, így esett a választás Myron Wagtailre.

A merengőbe alámerülni – Tonks korábbi tapasztalataival ellentétben – ezúttal legalább olyan kellemetlen volt, mint hoppanálni: a boszorkány ötvenig is elszámolt, mire az őket körülvevő pörgés-kavargás csitult kissé, és talpuk földet ért az idegen emlékek által kreált tökéletes illúzió talaján.

Tonks első gondolata az volt, hogy egy pincébe került; körös-körül sötétek és nyirkosak voltak a falak, a fényt pedig a rájuk akasztott fáklyák szolgáltatták. Aztán egyesével beúszott az agyába a többi részlet is: hogy a sarokban álló zenelejátszóból a Walpurgis Lányai első lemeze bömböl valószínűtlenül nagy hangerővel; hogy a helyiség végében egy, még Aberforth-énál is rozogább és piszkosabb bárpult áll; és hogy a kocsma – mert a pincehelyiség természetesen egy kocsma volt – tele van emberekkel.

– Hé, ez az egyik legjobb hely a Zsebkosz közben! – mondta izgatottan Myron Wagtail. – Már nem t'om, hogy hívják...

– Ott az emberünk! – mutatta Charlie. – És Snyde is.

Tonks egy pillanattal később valóban kiszúrta Bob Roshtát és Merulát az egyik sarokban, amint vajsört kortyolgatva beszélgettek az egyik kis asztalnál (már amennyire az üvöltő zene ezt lehetővé tette). A varázslónak az emlékben valamivel rövidebb haja volt, és talár helyett ujjatlan trikót viselt kopott bőrnadrágja fölött, ami látni engedte izmos, tetovált karját. A Zsebkosz közben szokatlan módon Merula is mugli ruhákat hordott, és időnként ideges pillantást vetett az ajtó felé.

Tonks a többiek példáját követve közelebb merészkedett az asztalukhoz; mint mindig, ezúttal is furcsa élmény volt közvetlen közelről figyelnie az eseményeket, miközben az emlékben úgy zajlottak tovább a dolgok, mintha nem lenne hozzájuk közönség.

– Na és mit csinálsz, amikor nem az élet értelmén merengve alkoholizálsz? – kérdezte Merula. Arca kissé kipirult a fáklyafényben; Tonks sejtette, hogy akárcsak Roshta, ő is túl van már néhány italon.

– Főleg olyan helyeken dolgozom, mint ez itt. Ha kitörik valami balhé, igyekszem szép szóval elsimítani az ügyet, vagy ha az nem megy, akkor a pálcámmal. Esetleg az öklömmel.

– Szóval kidobóember vagy.

– Így is lehet mondani – bólintott fanyar mosollyal Roshta. – De nem volt ez mindig így. A háború előtt a zenélésből éltem. Volt egy bandám, a Bezsongott Koboldok...

– És mi lett vele? – csodálkozott Merula.

– Az, ami az összes többivel akkoriban. Képtelenség volt megélnünk Tudodki rémuralma alatt, egyszerűen nem jártak többé koncertre az emberek. Szóval visszavonultunk: a többiek azóta minisztériumi dolgozók lettek, vagy valami hasonló, a dobosunk pedig meg is halt a háborúban. Egyedül én vagyok képtelen elszakadni a kluboktól, még akkor is, ha csak a sarokban állhatok.

A lemezjátszó ekkor kattant egyet, és Elvis Presley kezdett belőle bömbölni (legalább olyan hangosan, mint korábban a Walpurgis Lányai); a Merula melletti üres székre pedig magától értetődő természetességgel huppant le Doris Purkiss. Ő nem vajsört, hanem egy whiskey-s poharat tartott a kezében, amiben legalább egy deci tömény ital volt.