Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 Prológus | Luke]

Luke

Ha akarjuk, ha nem, az élet tartogat számunkra valami olyan meglepetést, amit inkább sosem szeretnénk megtudni. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez a meglepetés mindig akkor ér, mikor egyáltalán nem számítasz rá: kiemelkedik a semmiből, felszakítja a csomagolópapírt, amit az évek során egyre szebbre foltoztunk, és miközben minden darabot az arcodba dobál, még jól képen is röhög, mielőtt végleg elrobogna előled. Esélyt sem ad arra, hogy visszafogd, vagy kérdőre vond. Az egyetlen célja, hogy akkor, egyetlen egyszer az életedben teljesen összezavarjon mindent. És te ez ellen semmit sem tehetsz azon kívül, hogy végigszenveded.

Ezután következik a feldolgozás két fázisa. Az első, mikor eszeveszettül keresed a válaszokat, minden követ megmozgatsz, de az esetek nagy többségében ezzel nem érsz el semmit. Éppen ezért jutsz el a második fázisba, mikor már nem próbálsz racionálisan gondolkodni, nem próbálsz futni az elveszett után, csak hol a kanapén, hol az ágyadon, szigorúan pizsamában igyekszel elfogadni a sorsodat. Én épp ebben a fázisban ragadtam le, már két héttel ezelőtt. Hogy mi volt az én nem akarom tudni meglepetésem? Hát...

2026. október 9.
­– Lépj már túl rajta! – sóhajtott fájdalmasan Calum. Kezében szokásosan ott díszelgett a korsó söre, amit szép lassan kortyolgatott.

– Egy hete történt! Egy hete! – próbáltam tudatára adni, hogy számomra ez mennyire érzékeny téma, de Calum nem úgy viselkedett, mint akit annyira érdekelt az én véleményem. Az ádámcsutkája aktívabban vett részt a beszélgetésben, mint az agya.

– Luke, én tudod, hogy szeretlek...

– Aww, Muke! – vigyorgott a képünkbe Summer, félbeszakítva Michaelt, aki rögtön egy szúrós pillantással díjazta a baráti társaságunk egyetlen női tagját. Mikor Summer és ő befejezték egymás idegesítését, Michael ismét felém fordult.

– Túlzásba viszed – morogta végül, ahogy belekortyolt ő is a sörébe.

– Szerintem ti marhára nem vagytok tisztában azzal, hogy milyen, mikor darabokra hullik az életetek – szállt be a diskurzusba Ashton is, az asztal másik végében ücsörögve. A haja kócosan lógott barna szemeibe, amik alatt pedig hatalmas táskák éktelenkedtek. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt egy percet sem. Nem csodálom. Hasonló cipőben jártunk, és az én jelenlegi kinézetem sem tért el nagymértékben az övétől.

– Persze, hogy nem, én tökéletes vagyok – húzta ki magát vigyorogva Calum. Egy perc sem kellett neki, és már észre is vette, hogy maximum huszonpár éves lány éppen szemez vele, így természetesen fontosabbnak vélte, hogy egy újabb strigulát húzhasson a kis naplójába, mint hogy az én gondjaimmal foglalkozzon. – Na, én léptem. Hemmings, te siránkozz csak tovább nyugodtan – tette még hozzá előző mondatához, majd felvette a helyéről a kabátját és rögtön a kinézett lány felé vette az irányt.

Csend telepedett az asztalra. Michael és Summer kínosan egymást bámulták, Ash a sörét, én meg az asztalra letett, egymásba fonódott ujjaimat. Néhány nappal ezelőtt még abban a tudatban voltam, hogy mára már házas leszek, harmadikként a csapatban, és valahol a görög tengerparton lógatom a lábaimat életem szerelmével. Hát Luke, ez nem jött össze. Hiába próbáltam megérteni, hogy miért történt, ami történt, minél jobban erőlködtem, annál elkeseredettebbé és bizonytalanabbá váltam magammal és az ex-kapcsolatommal szemben. A lelki szemeim előtt folyamatosan ott lebegett a pillanat, mikor már fent álltam az oltár előtt, Ashton büszkén veregette a vállamat, Calum és Michael pedig mögötte vigyorogtak, mindannyian hozzám hasonló szmokingban, melyeknek a baloldali díszzsebébe ugyanolyan, fehér rózsát tűztünk. Az enyém valamivel nagyobb volt, mint az övéké, mondhatni ezzel jelezve, hogy én vagyok a szerencsés, aki rátalált arra a nőre, akivel a hátralévő életét leélheti. A meghívottak, a családtagok, és a kettőnk számára fontos emberek mind ott ültek már a kirakott székeken, a baloldalon az én hozzátartozóim, a jobbon pedig az ex-menyasszonyoméi ücsörögtek. A lemenő nap forró sugarai hunyorgásra késztették a balosokat, akik többé-kevésbé a tenyereikkel, esetleg kisebb kézi táskákkal takarták el a szemeiket. Minden második pillanatban ránéztem a karórámra, aminek ketyegése minden elcsúszott perccel egyre hangosabbá vált a fejemben.

Hol van már?

Izzadtságcseppek gördültek le a homlokomon. Megigazítottam a csokornyakkendőmet, de nem azért, nem állt megfelelően; sokkal inkább azért, mert úgy éreztem, mintha fojtogatna. Ahogy teltek a másodpercek, úgy szorult a nyakam körül a csokornyakkendőm is. Telt az idő, és semmi sem változott. A vendégek kétségbeesetten kérdezgették, hogy hol lehet a menyasszony, de bárki bármit tett, nem hozhatták elő. A menyasszony ugyanis elment. Otthagyott engem a közös jövőnk kapujában.