Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E17 | Revans]

2026. november 3.
Sokadszor is leütöttem az entert. Ezúttal egy ajtócsapódással egyszerre ütötte meg a hangja a fülemet. Nem, nem kelek fel innen. Főleg nem hajnali háromnegyed háromkor. Akkor sem, ha éppen egy baltás gyilkos tette be a mosdatlan lábát a lakásomba.

„2012 májusa nálam simán elnyerte az „év legmozgalmasabb hónapja" díjat. De gyanítom, hogy ugyanezt nem csak én, hanem az egyetlen Calum Hood barátom is hasonlóan látja."

Hátra sem kellett néznem, hogy érezzem magamon, de leginkább a laptopom képernyőjén valakinek a tekintetét. Ha nem ismerném a legjobb barátaimat, valószínűleg a szar is megfagyott volna bennem, de tizenöt év ismeretség után... ennél több kellett ahhoz, hogy meglepjenek.

– Mi jót csinálsz?

– Abszolúte semmi közöd nincs hozzá – próbáltam ignorálni Calum kíváncsiskodását az írásom folytatásával, de ő természetesen nem tágított.

– Mit csinálsz? Mit csinálsz? Mit csinálsz? – ismételte el még háromszor a kérdését.

– Mint mondtam, semmi-

– Ó, várj! Pornóregényt írsz? Csak ne legyen olyan igénytelen trágya, mint a Szürke Ötven Árnyalata, mert letagadom, hogy ismerlek.

– Mi? – fordultam hátra. – Nem hiszem el, hogy még mindig hajlandó vagyok hozzád szólni. Amúgy is, mégis mit keresel itt ilyenkor?

Calum értetlenkedve összevonta a szemöldökeit, és a kanapém felé mutatott az ujjával.

– Jöttem kidőlni a kanapédra – jelentette ki. Ettől nem jutottam előrébb a dolog megértésében, és tekintetemmel Calumot is csak jobban összezavartam. – Mint minden éjszaka? Ne már, szerinted hogy kerülök ide reggelente?

– Tudja a franc, hetek óta ki se tettem a lábamat a szobámból – vontam vállat. – Mi bajod a te lakásoddal?

– Karlie épp ott tanyázik, nem aludhatok vele egy légkörben – forgatta meg a szemeit, majd elhúzott egy széket az ebédlőasztaltól, és elegánsan ledobta az enyém mellé. – Szóval, mi a pálya? – biccentett a gépem felé.

– Nem avatlak be a személyes magánügyeimbe, Hood.

– Akkor kiszolgálom magam. – Még mielőtt feldolgozta volna a hajnali hármas, azaz az igencsak ramaty állapotban reagáló agyam a helyzetet, Calum felkapta a laptopot és miután a lábait kényelmesen elhelyezte az íróasztalon, az ölébe tette az eszközt és olvasni kezdett. – Haver, te könyvet írsz rólunk, vagy mi?

– Ez nem könyv, csak egy kis emlékeztető, hogy honnan indultunk – helyesbítettem, de Calum erre is rá tudott kontrázni.

– A kis emlékeztetőd száz oldalas.

Szerettem volna megszólalni, de néma tátogásnál többre nem jutottam. Calum gyorsan átfutott néhány oldalt az eddigi munkámból, majd a legutolsóra tekert, és amint meglátta a nevét, felcsillantak a szemei.

– Egy millióban fogadok, hogy ez a gimis balhém azzal a ribanccal – jegyezte meg. Hah. A megérzései már biztosan jobbak, mint az enyémek.

– Talált süllyedt, add vissza! – nyúltam a gép után, de a basszusgitáros azonnal arrébb emelte, nehogy meg tudjam kaparintani. Komolyan, úgy éreztem, mintha két ötévest játszottunk volna, akik a szüleik háta mögött veszekednek valami nagyon elit játékon. Mondjuk, szerintem egész életünkben egy ötéves értelmi szintjén fogunk maradni.

– Hóhó, nyugalom! – borzolta össze a hajamat. Jól tudja, hogy mennyire utálom, mikor ezt csinálja, de természetesen ez nem hatja meg. – Ez az én sztorim, nem a tiéd. Te úgyse tudod elég élethűen elmesélni, mert a nagy részében ott sem voltál, kishaver.