Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E6 | A ventilátor-akció]

„Aki élt valaha bérházban, vagy egy magas épület felső szintjein dolgozott, esetleg tanult, az tudja, milyen nagy kincset jelent egy jó légkondi, vagy – 2012 februárja esetén – ventilátor. Bármilyen forróság is lehetett másoknál, bizton kijelenthetem, hogy senkinek fogalma sincs, milyen hőség uralkodott a Norwest Christian College tetőterében, ahol szerdán, csütörtökön és pénteken is végig kellett szenvednünk zsinórban négy tanórát. Bizonyára mindenki el tudja dönteni magában, mennyire sokat jelentett nekünk az a jó öreg ventilátor, amit még a nyár elején sikerült megvennünk az osztály összekuporgatott zsebpénzéből. Illetve, hogy milyen pánikrohamot kaptunk, mikor hűlt helyét sem találtuk szeretett barátunknak."

2012. február 8.
Michael egészen a második emelet és a tetőtér közötti lépcsősorig kísért engem, és a kezét szorongató Summert. Nem mondom, hogy nem éreztem kínosnak a levegőt hármunk között a tegnap este után, de ekkor még a titoktartás azon fázisban voltam, mikor lakatot tudtam tenni a marha nagy számra.

– Akkor, délután találkozunk? – fordult Summer Michael felé, még mindig szorítva a kezét. A gitáros mosolyogva bólintott rá a kérdésre.

– Természetesen – váltott gyors csókot a barátnőjével, majd leöklözött velem, és mindkettőnknek intett. – Addig is, sziasztok!

– Szia, Mike! – viszonoztuk a köszönést. Summer azon nyomban el is indult volna a tetőtér felé, de még mielőtt megtehette volna, elkaptam a felkarját.

– Nem mondtad még el neki, igaz?

– Hogy mondtam volna? – kérdezett vissza. – Egész szünetben veled voltunk!

– És én miért is vagyok akadály? Ha el akarnád mondani, már megtetted volna.

– Biztos, hogy nem az iskola kellős közepén fogom beavatni a szüleim válásügyeibe – forgatta meg a szemeit. – Meg egyébként is – folytatta. –, te sem invitáltad még Serenát a romantikába.

– Poéngyár – morogtam szarkasztikusan. A harmincnégyes számmal ellátott teremig vezető úton nem is szóltunk egymáshoz. Már éreztem, hogy ebből az egész szituációból akkora katasztrófa lesz, mint még soha semmiből.

„De nem akkora, mint ami ezen a szerdán és csütörtökön történt."

Még szinte be sem tettem a lábamat az osztályterembe, Calum máris előttem termett falfehér arcával, és olyan erősen szorította a vállaimat, hogy azok bizonyára szintén fehérré váltották színeiket az egyenruha alatt.

– Bűncselekmény történt!

Segítség kérően Summerre néztem, de ő is legalább olyan tanácstalannak tűnt, mint én.

– Beavatnál, kérlek? – vontam össze a szemöldökeimet.

– Hahó! Nyisd ki azokat az idegesítően kék szemeidet, és nézz már körül!

Elnéztem Calum válla felett, és nem is kellett több. A változás túlságosan is szembetűnő volt ahhoz, hogy ne fedezzem fel azonnal.

– Hol van a-

– Ventilátor? – szállt be a beszélgetésbe az egyik osztálytársunk, Evan. Feltolta az orrán fekete keretes körszemüvegét, mielőtt válaszolt volna a saját kérdésére. – Valaki lenyúlta!

– Hogy merészelik! – dobtam le felháborodottan a táskámat a legközelebbi padhoz.

– Az a ventilátor a mi tulajdonunk! – húzta ki magát Max.

– Még rá is volt írva a nevem! – folytatta a sort Calum.

– Már bocs, srácok, az istenért sem akarom megzavarni a szörnyülködéseteket – lépett közbe Summer, a létező legértetlenebb arckifejezéssel, amit életemben láttam. –, de miért is olyan óriási dráma ez?