Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E5 | Ami sosem változott]

„Mikor beléptünk a tízedikes évünk negyedik negyedébe, még két teljes hónapja sem ismertük Summer Mollard-ot. Mégis, már borzasztóan közel állt hozzám ekkor is, mintha az az ötven nap hétszer annyi lett volna. Félszavakból megértettük egymást, ami nekünk remekül jött, a többieknek talán annyira nem. Akadtak olyan helyzetek, amikor csak elegük volt a közös hülyeségeinkből..."

2012. február 3.
– Luke, ideadnád a ketchupot? – szólt Michael a konyhapult mögül, miközben gondosan, centiméterre pontosan kimérve szeletelte fel tíz részre a frissen rendelt pizzát.

– Summer, ketchup-szállítmány a kettes vágányon! – dobtam lendületből hátra a ketchupot, kis csapatunk egyetlen női tagja pedig azonnal vette a lapot, és egy látványos felugrással elkapta a piros dobozt.

– Szállítmány átvéve! – pacsizott le velem. – Vétel, Michael, egy ketchup-szállítmány érkezik a négyes vágányról! Vétel vége!

Michael csak egy sóhajtással jelezte, hogy tudomással vette a feladatát. Kinyújtotta a kezét, míg Summer odacsúszott hozzá a fényes kőpadlón.

– Mr. Hemmings, jelentem, a csomag megérkezett a vevőhöz – sétált felém Summer, amint átadta a szószt Michaelnek. A már megszokott, jobboldal, baloldal, fent, lent két imitált pisztolylövés pacsinkkal gratuláltam neki.

– Szép munka, Miss. Mollard! – dicsértem meg, majd még kiraboltam a fagyasztó jégkrém készletét, és becsuktam mindkét ajtót. Mikor lehuppantunk Ashton két oldalára a kanapén, ő csak lenéző tekintettel fürkészve az arcomat, megrázta a fejét.

– Nem vicces, srácok.

– Nem vicces, srácok – ismételtük meg a mondatát, idióta pofákat vágva, szándékosan elmélyített hangon. Ashton inkább meg sem szólalt már, csak megforgatta a szemeit, és nagy fájdalmában belekezdett egy doboz citromos jégkrémbe.

„És természetesen, előfordult olyan is, hogy másodpercenként bombáztuk őket a megállíthatatlan hülyeség-áradatunkkal."

2012. február 6.
– Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt! – dobta le a táskáját Calum a suli hátsó udvarának, általunk kisajátított padjára.

– Vágtál egy hátraszaltót a frissen felmosott folyosón? – kérdezte Summer, figyelmét mindeközben a matekfüzetének, és házi feladatának szentelve.

– Nem, hanem-

– Megint ráöntöttél egy tál pudingot Charlotte Scott vadonatúj blúzára? – folytattam a sort. Summerrel összenéztünk és mindketten tudtuk; innentől már nincs megállás. Legalább öt percen keresztül vágtunk Calum fejéhez nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, mindent, ami csak eszünkbe jutott a pillanat hevében. A basszusgitárosunk kifejezetten türelmesen várta meg, amíg mindketten kifogytunk az ötletekből, majd megforgatta a szemeit, és beavatott minket.

– Nem is értem, miért osztom meg ezt veletek – sóhajtott fel. – De Charlotte Scott ma beszélt hozzám! Legalább tizenkét másodpercig!

„Amikhez nem tudtak mindig boldog emlékeket kötni. Főleg, hogy ennek az esetnek ez lett a vége:"

Summer és én egyszerre nevettünk fel.

– Nem gondoltam, hogy ennyi idegesítés után még így lesz kedved humorizálni – nyögtem ki, miután abbahagytam a nevetést, és a levegő után kapkodást is.

– Nem viccelek! Csak beszélt, és beszélt, és nézett rám azokkal a gyönyörű, kék szemeivel – olvadozott tovább Calum. Ahogy folytatta még ezt néhány percen keresztül, kezdtem elhinni neki, hogy tényleg történt valami köztük. Főleg, mikor Charlotte a barátnőivel az oldalán elhagyta az iskola épületét, és intett egyet Calumnak, mikor elhaladt mellette. Fel is nevetett. Ha a lányok nevetnek egy srác közelében, az annak a jele, hogy valamilyen szinten bejön nekik a srác, nem?