Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E11 | Végletek]

„Ha most bárkit megkérdeznék, aki velem együtt járt 2012-ben is a Norwest Christian College-be, hogy mi az a jellegzetesség, amire a mai napig emlékszik, akkor egészen biztosan – a borzasztó meleg mellett – a hangosbemondót említette volna meg. Hogy mégis mi volt annyira különleges egy 2010-es évekbeli hangosbemondóban? Nos, azon kívül, hogy minden ebédszünetben azon keresztül játszották le az éppen aktuális slágereket, nagyon sajátos ismertetőjegye volt, hogy mikor nem zene szólt belőle, akkor vagy oltári jó..."

2011. december 18.
– A teszt megoldására tíz percetek van.

A váratlanul kezünkbe nyomott dolgozatok a legkevésbé szeretett iskolai emlékeim közé tartoztak. Főleg, hogyha a már mumusként remekül ismert biológia röpdolgozatokról volt szó. Ez a terem már egyébként is többször hozott szar helyzetekbe – annak ellenére, hogy felszereltségében a jobbak közé tartozott, hiszen legalább volt fogalmunk róla, hogy hány perc maradt a megváltást jelentő csengőig, köszönhetően a faliórának –. A mostani biosz teszt azonban mindennek a csúcsa volt, kezdve a kérdésekkel, aminek már a nyelvezetét sem tudtam értelmezni. Az óra ketyegését legalább háromszor olyan hangosan hallottam, mint a gondolataimat. Még kilenc perc, és kicsengetnek...

Ekkor azonban megszólalt a hangosbemondó, és te jó ég, mekkora szerencsét hozott ez a fejemre!

– Rendkívüli hirdetés! A jobb oldali, emeleti folyosón órát tartó kollégákat megkérném, hogy haladéktalanul hagyják el a termet, a diákokkal együtt! Csőtörés történt a tanári mosdóban, éppen ezért...

Nagyjából eddig figyeltem arra, amit az iskola-igazgatónő magyarázott. Ugyanis ekkor leesett a tantusz.

– Ez a mi folyosónk! Calum, tudod, hogy mit jelent ez? – suttogtam, miközben a padtársam felé fordultam. Vagyis, a padtársam üres széke felé. – Calum?

– Nincs biosz doga, emberek!

„... vagy nagyon tré híreket kaptunk."

2012. január 26.
– El ne felejtsétek a holnapi dolgozatot! – Ez a mondat hagyta el Mr. Layer száját utoljára, mielőtt kilépett a terem ajtaján, és elment. Calummal azonnal össze is pakoltunk, és amilyen gyorsan csak tudtunk, sprinteltünk az ebédlő felé. Ott mindig hangosabban szólt a zene, mint az iskola bármely másik pontján, és egyébként is: melyik idióta akarna húsz perceket állni a sorban, mert későn ért a kajáldába? Pontosan. Senki.

Mikor megérkeztünk – természetesen az elsők között –, mindketten elvettünk egy-egy tálcát, és lábujjhegyre állva kíséreltük meg meglesni a mai ebédlehetőségeket.

– Ú, tudod, milyen nap van ma, Hemmings?

– Spanyol kaja csütörtök?

– Spanyol kaja csütörtök! – Calum szinte ugrált örömében, mikor megismételte ezt a három szót. – De hol van már a zene? Legalább három perce kicsengettek már.

Vállat vontam. Válaszolni nem is lett volna időm, mert a következő másodpercben már meg is szólalt a hangosbemondó.

– Á, itt is van! Blink-182-t a népnek! – ordította Calum az egyik hangszóró felé.

– Kedves diákok! A mai ebédszünetet szeretnénk az Ausztrália Napnak szentelni! Hallgassátok szeretettel a 9/2 osztályos tanulók műsorát!

– Ez nem Blink-182! – fordult felém csalódottan Calum.

– Nem, ez nagyon nem.

„Az előadás egész ebédszünetben tartott, és mivel az udvaron sehova se szereltek hangszórókat, végig bent kellett maradnunk az ebédlőben. Szóval, igen, így emlékszem én a hangosbemondónkra. Viszont, ez a zene helyett dögunalom előadás fiaskó semmiképp sem fogható az én 2012-es Serena-fiaskómhoz."