Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E15 | Kollektív robbanás]

„Minden kapcsolat - bármennyire is furán hangzik -, a nászutas fázissal kezdődik. Amikor minden rózsaszín, amikor úgy érzed, hogy lebegsz a boldogságtól, és nem is kell semmivel foglalkoznod, csak azzal a valakivel, aki eljuttatott az életed ezen tényleg csodálatos szakaszába. Nos, mint tapasztalt, majdnem-házas férfiember, el kell, hogy szomorítsalak titeket: a nászutas fázis legjobb esetben is egy-két hónapig tart, és utána a feje tetejére áll minden. Ami igazán különös, hogy az én második leghosszabb nászutas fázisom pont a legelső kapcsolatomnál volt, és egészen addig tartott, amíg el nem jött az a bizonyos este, amikor együtt kellett vacsoráznom Serena szüleivel... A bandatársaimmal, és Summerrel karöltve.
Nos, ahhoz, hogy mindannyian megértsétek mekkora hogyan is uralkodott el az a káosz, amit a mai napig felemlegetünk egymásnak, talán a legjobb lenne, ha részekre bontanám a történetet. Kezdjük Serenával, és velem."

2012. május 25.
– Szóval azt mondod, hogy apád kedvelné, ha felnőttesen öltözködnék?

– Azt mondtam, hogy nem veti meg a nyakkendőt. Nem azt, hogy változtasd meg magadat, hogy bevágódj nála. – Bár, csak telefonon keresztül hallottam Serena hangját, valahogy éreztem, hogy - igaz, nem mutatta ki -, de legalább annyira izgult emiatt az este miatt, mint én. Egyetlen egyszer jártam eddig a „gazdag környéken", még Valentin-napon, és mindannyian tudjuk, milyen végkifejlete lett a kis látogatásomnak. Valószínűleg azóta is emlegetik az asztal alatt bujkáló, nyomozó-felszereléses, összetaposott zakós, és pizzában fürdő három, megkattant tinédzsert.

– Maradok apám öltönyénél – hangosítottam ki a hívást, mielőtt nagy lendülettel az ágyra dobtam a telefonomat.

– Luke, ezen a beszélgetésen egyszer már túlestünk.

– Ja, de apád nem te vagy, Serena – közöltem. Mivel hallgatott, jobbnak láttam, ha itt le is zárom a beszélgetést. – A srácokkal itt találkozunk, utána együtt megyünk hozzátok.

– Ahogy megbeszéltük, már ezerszer – sóhajtott Serena. Remegett a hangja, ezt semmilyen modern készülék nem tudta elrejteni előlem.

– Minden rendben lesz, Sera – nyugtattam mosolyogva. – Egy vacsorát kibírunk kreténkedés nélkül. Ígérem neked.

„Az évek során rengeteg ígéretet tettem. Nagyjából kilencven százalékban be is tartottam őket, tényleg. De ez az eset pont nem az ilyenek közé tartozott."

Miután megnyomtam a telefonom képernyőjén a piros gombot, magamra aggattam apa öltönyét, ami - bár kicsit talán bő volt és hosszú -, a célnak tökéletesen megfelelt. Ezután már csak az maradt a felkészülésből, hogy valami tűrhetőt hozzak ki a hajamból. Nem sikerült. Micsoda meglepetés. Felkaptam a mobilomat az ágyamról, majd belecsúsztattam a zsebembe és lerohantam az emeletről. Anya és apa teljes készenlétben vártak már a nappaliban. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy melyikük csípte ki magát jobban. És még én izgulom túl? Ugyan, kérlek! Anya soha életében nem fog többet ruhát felvenni, hajat egyenesíteni, vagy annyi sminket használni, mint ami most éppen az arcát fedi. Felnőttek!

– Oh, édesem! – mosolyodott el anya azon nyomban, mikor meglátott engem. – Milyen elegáns vagy, és sármos! Még jó, hogy nem az apádra hasonlítasz ebben – tette hozzá, amint odaértem hozzá - amit egyébként hatalmas sikerként könyveltem el, ugyanis szinte teljesen biztos voltam benne, hogy hasra fogok esni lefelé jövet.

– Ez az én öltönyöm? – vonta össze a szemöldökeit apa.

– Remélhetőleg nem anya eltitkolt szeretőjéé – somolyogtam.

– Nem nagy ez rád, bajnok? – igazította meg apa a gallérjaimat, majd félreérthetetlenül a fekete vászonnadrágra nézett, ami majdnem teljesen eltakarta a lábfejeimet, úgy lógott rajtam.