Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E7 | Plusz tíz perc (Part I)]

„2012 februárjában Summer egy nagyon komoly titkot bízott rám, amit rajtam kívül senki nem tudott a 5 Seconds of Summer tagjai közül. Ugyanazon a napon, meg is egyeztünk, hogy míg ő megosztja Michaellel a híreket, addig én végre bevallom az érzéseimet Serenának. Ha engem kérdeztek, eleinte egészen jól kezeltem a nehéz szituációkat."

2012. február 7.
– Sziasztok! – köszönt Michael Summernek és nekem, amint megálltunk a szekrényeink mellett. Summer azonnal átölelte a szólógitárost, míg én a könyveimet pakoltam át a táskámból a szekrényembe. – Sum, minden rendben? Úgy kirohantál tegnap a próbáról, hogy esélyem sem volt követni téged.

– Persze, minden a legnagyobb rendben – öltött hamis mosolyt az arcára. – Nem igaz, Hemmo?

– De, nyilván – bólintottam rá. – Nem mintha bármi történt volna tegnap. Abszolút semmi se zajlott. Az égvilágon semmi, de semmi, Michael, hidd el.

Summer diszkréten megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy hagyjam abba, bármit is csinálok, Michael pedig értetlenül összevonta a szemöldökeit.

– Aha – nyújtotta el mindkét a betűt a szólógitáros.

– De most komolyan, Mike, annyira üres volt az egész tegnap délután, hogy beszélni se tudok róla!

– Ja, látom.

– És tényleg, abszolút semmit sem kéne elmondanunk senkinek. – Ez a mondatom tette be a kaput Summernél, ugyanis erőteljesen rátaposott a lábfejemre, gondosan ügyelve arra, hogy a cipője sarkát alkalmazza erre a feladatra. Összeszorítottam a fogaimat, és becsaptam a szekrényem ajtaját. – Oh, eszembe jutott, hogy meg kell csinálnom azt a... azt az izét, az izével, majd valamikor, sziasztok!

Olyan gyorsan léptem le, hogy nagy siettemben fel is döntöttem néhány diáktársamat. De, legalább megszabadultam a tehertől, ami a vállamat nyomta! Ideiglenesen.

„A napok azonban csak teltek megállás nélkül, viszont a helyzet egy fikarcnyit sem változott. Ez pedig jelentősen rásegített, hogy szépen fokozatosan, de elveszítsem a türelmemet."

2012. február 9.
Szokásunkhoz híven, az egyik szélre eső ebédlőasztal körül foglaltunk helyet a nagyszünetben. Legelsőnek mi értünk oda Calummal, de nem sokkal később Michael és Summer is hozzánk szegődött. A nagy hangzavarban nem hallottam a saját gondolataimat sem, ami ebben a helyzetben, kivételesen jól jött. Így legalább nem zaklatott folyamatosan az a belső kényszer, hogy Summer helyett én mondjam el Michaelnek azt, amit nem kéne. Legalábbis, amit nem nekem kéne.

– Cooper ma teljesen meg volt nyomva – kezdett bele a mesélésbe Michael, miközben magához vette a másodiknak kapott bolognai spagettijét. – Legalább ezerszer jelentkeztem, de persze sose szólított fel, majd megbüntetett inaktivitásért. Lefogadom, hogy ez is miattatok van – mutatott Calumra és rám.

– Mióta legutóbb levágtam a lábkörmeit, hozzánk se szólt – jegyezte meg Calum.

– Akkor biztos csak családi gondjai vannak – vont vállat Summer. Családi gondok. Az egész beszélgetésből leginkább csak ennyi ragadt meg. Ez viszont elkezdett kísérteni, és a nagy hangzavar hirtelen már nem volt elég a figyelmem eltereléséhez. Főleg úgy, hogy ez a mondat hármuk közül pont Summer szájából hangzott el.

– Ha jól emlékszem, nála 0-24-ben az van – bólintott Calum. – Luke tudna róla mesélni, nem igaz? – veregette meg a vállamat, de csak egy biccentésre volt elég lélekjelenlétem.

– Minden rendben, Luke?

Francba! Michael állandóan észreveszi, ha valakinél valami nem oké. A francért kell ennyire jó emberismerőnek lennie! Tisztára, mint Summer. Argh, Summer!