Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E10 | Tervek, és befuccsolásuk (Part II)]

2012. február 14.
– Szóval, mi az elképzelés? – tette fel a nagy kérdést Michael.

– Bemegyünk. És úgy teszünk, mint aki asztalt foglalt.

Csak ennyit mondtam, majd ott is hagytam őket, konkrétan a tervembe beavatásuk nélkül. Aztán mikor odaértem az első pincérhez, megigazítottam a hajamat, és magabiztos mosolyt öltöttem magamra.

– Szép estét, uram! – köszöntött udvariasan a pincér férfi. – Asztalt foglalt?

– Oh, igen, nagyon is – bólintottam rá a kérdésre. – Charles Collier néven lehet.

– Mr. Collier még nem érkezett meg – vonta össze a szemöldökeit a férfi.

– Tisztában vagyok vele. Előre küldött minket – mutattam rá Calumra és Michael-re. –, hogy vegyük át az asztalt, mert ő, és Mrs. Collier kicsit késni fognak. A lánya barátja vagyok, hazudnék én önnek? – Megvártam, amíg a pincér tanácstalanul megrázta a fejét, majd megveregettem a vállát, és a kezében tartott kis asztalrendre pillantottam. – Huszonnégyes asztal, igaz?

– I-igen, Mr. Collier a huszonnégyes asztalt foglalta le, Mr.-

– Hemmings. De önnek csak Luke – mosolyodtam el. A magabiztosság úgy dőlt belőlem, ahogy még soha életemben. Valószínűleg az, hogy már a barátnőmnek hívhatom Serena Collier-t, nagyot lendített az önbecsülésemen. – Ők itt Mr. Clifford, azaz Michael, és Mr. Hood, azaz Calum. A család barátai, és az én vendégeim. Hadd írjam ezt alá – vettem el tőle a tollat, majd firkantottam oda a legkiolvashatatlanabb írásommal a nevemet. – További szép estét önnek – néztem a névtáblájára. –, Lance.

Michael, Calum és én olyan gyorsan rohantunk be az étterembe, amilyen gyorsan csak tudtunk. Aztán, amint bekerültünk a luxus közepébe, azonnal le is kellett buknunk, mert Ashton épp abban a pillanatban sétált szembe velünk. Olyan tempóban közeledett, hogy jobb ötlet híján, bebújtunk a legközelebbi asztal alá. Még épp időben. Ashton elsétált mellettünk, és szerencsére, így az asztal alatt bujkálva, nem vett észre minket.

– Ez a legrosszabb terv, ami valaha megfogant a fejedben, Hemmings! – szidott le Michael, de visszafogott hangerőn.

– Igazából, én büszke vagyok rád – szorította meg a vállamat Calum. – Nem gondoltam volna, hogy így beleéled magad ebbe a nagymenő szerepbe! Szép munka volt, Sherlock Hemmings!

– Soha többé ne hívj így!

Mindhárman próbáltunk valamit látni az előttünk történésekből, de azon kívül, hogy az illető, akivel Ashton találkozott, biztosan egy lány, vagy nő volt – legalábbis, nem láttam még férfit fekete magas sarkú cipőben mászkálni –, semmit nem tudtunk kivenni a jelenetből. Calum és én hosszas percek után sem adtuk fel a leskelődést, de Michael nem volt annyira elhivatott, mint mi ketten; és néhány másodperccel később már egy kihűlt pizzaszeletet majszolt, a legnagyobb kényelemben és nyugalomban, amit tőle valaha láttam.

– Mi ez a csámcsogás? – néztem jobbra, majd balra, és utóbbi cselekedetemnél meg is pillantottam a zaj forrását: egy pizzakrémmel ellepett Michael-t. – Te meg honnan szereztél pizzát?

– Mindig tartok a zsebemben – ütögette meg finoman a melegítőjét.

– Gusztustalan vagy – jelentette ki Calum – a mai nap folyamán már másodszor. Aztán visszafordult Ashton és a titokzatos randitársa felé, de akkora lendülettel, hogy a vászonsapkája lecsúszott a fejéről. – Basszus! A sapkám!

– Calum, esküszöm, hogy ha kinyúlsz érte, én itt helyben – kezdtem bele a fenyegetésembe, de ekkor már késő volt: Calum kinyújtotta a kezét, és ezzel együtt minden egyes ujját, hogy elérje a tőle két lépésre lévő sapkáját. Nem is kellett, csak néhány másodperc, és az első pincér, aki arra sétált, fel is botlott Calum karjában. Ez a rejtőzködési terv remekül befuccsolt, mondhatom!