Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E21 | Páratlan]

„Minden művész életében eljön a pillanat, mikor a rengeteg idő és energia, amit a munkájába fektetett kifizetődni látszik. Mikor felfigyelnek a tehetségére, meglátják benne a potenciált és - drága Ashton barátom szavaival élve - kidobják őt a popkultúra húspiacára. Az elmúlt tizenöt évem alatt már talán bizton állíthatom, hogy kiismertem ezeket a helyzeteket. A 5SOS éppen ezért függetlenedett mindennemű kiadótól és szponzortól. De amíg idáig eljutottunk, az nem kis munkába és időbe került.

Ebben talán semmi meglepő sincs. Hogyan várhatná el az ember egy csapat tizenévestől, hogy az aktuális életüknek legmegfelelőbb döntését hozzák meg, tökegyedül? Na, igen, ekkor jönnek képbe a szülők. De amíg, és ahogy a szülőkig eljut a láncolat..."

2012. szeptember 7.
– Anyám, holnapra nem lesz semmi hangom! – próbáltam túlordítani őrjöngő közönségünket a színpadról lefelé jövet. Az eddigi legnagyobb koncertünket tudtuk éppen a hátunk mögött, egy melbourne-i szórakozóhely zenés estjének főattrakciójaként. Néhány Sydney-ben megtartott esemény után kerestek meg minket a rendezvényszervezők, hogy szívesen látnának a fővárosban is. A három leszerződött napunkból épp csak az elsővel végeztünk - a péntek késődélutánival, ami elméletben a második legnépesebbnek ígérkezett, természetesen a szombat esti után.

– Azért hétfőig még tartsd meg, Hemmo – veregette meg a vállamat Calum és ugyanezzel a lendülettel meg is előzött. Már számítottam rá, hogy Ashton ugyanezt készül elkövetni a másik oldalamról, de a dobosnak színét se láttam. Megálltam, megfordultam és rögtön elmosolyodtam, mikor megláttam Ashtont, amint a rajongóinkat ölelgeti, képeket készít velük, és az egyiküknek még a dobverőit is odaadta. Négyünk közül egyértelműen ő szentelte a legtöbb időt és figyelmet annak a néhányszáz tinédzsernek, akik kitartóan és hűségesen követtek minket, bárhol is adtunk elő éppen.

„Hogy ez miért csalt mosolyt az arcomra? Ashton eléggé maga alatt volt azóta, hogy a Pending Madness, de leginkább Lucy Williams elhagyta Ausztráliát. Semmit nem hallottunk róluk, még a hírekben sem igazán. A dobosunk boldogságának látványa így különösen megmosolyogtatta nem csak az arcizmaimat, hanem a szívemet is."

A backstage-be érve, leemeltem a gitáromat a vállamról és a nevemmel felcímkézett tartóba helyeztem. Csak ekkor tűnt fel, hogy a nálam percekkel hamarabb elrohanó Michael egy telefonbeszélgetés közepén tart, olyan elfehéredett arccal, mintha éppen a halálhírét közölték volna vele. Calumra néztem, aki viszont csak tanácstalanul vállat vont.

– Igen, átadom nekik... persze. Hogy mennyi? Nem lehetne egy kicsit... persze, megértem. Hogyne. Majd visszahívlak – ezzel az utolsó mondatával párhuzamosan, Michael zsebre is vágta a mobilját. Mikor megfordult, két kíváncsi, de döbbent gitárossal találta magát szemben. Vártunk néhány másodpercet, de mivel a szólógitárosunk csak nem akart megmukkanni, rásegítettem a dologra egy kérdéssel.

– Bandaügy? – Bólintás. – Beavatnál minket?

Kelletlen sóhajtás.

– Kaptunk egy ajánlatot – kezdett bele Michael. – Egy teljes albumfelvételre.

Calum döbbenetében visszaöklendezte az éppen fogyasztásban lévő narancslevét a poharába.

– Hogy micsoda? Mégis hol?

– Egy profi stúdióban – folytatta a szólógitáros. – Profi hangmérnökökkel, producerekkel, dalszerzőkkel, eszközökkel... Londonban.

– Várj, mi? – ráztam meg a fejemet, arra az esetre, ha csak álmodnám az egészet.

– Jól hallottátok.

Úgy tűnt, hogy egy újabb álmunk válhat valóra. Egy éven belül már a sokadik. Először a zenekarunk létrejötte, a folyamatos sikerek, aztán a Warped Tour, a kissé fapados, de mégis stúdiófelvételek, a saját koncertjeink, most meg egy londoni lehetőség? Méghozzá egy ilyen kihagyhatatlan? De ugyanakkor kivitelezhetetlen is. Hiszen mégis milyen szülő engedné el a tinédzser gyerekét egy másik kontinensre, teljesen egyedül? Sosem jártunk még Londonban. Személy szerint, eddig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy valaha esélyem nyílna eljutni oda. Azonban ekkor itt állt előttem a lehetőség, ami örömmel, tárt karokkal fogadott volna nem csak engem, hanem a legjobb barátaimat is.