Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E16 | Az ismeretlen]

„2012 tavaszán, rövid időn belül már a második hatalmas fordulópont történt meg a zenekar életében. Míg áprilisban egymás nyakába ugrálva örültünk, hogy végre esélyünk nyílt felvenni néhány dalunkat egy profi stúdióban, addig májusban már egymás torkának esve tettük tönkre az újonnan felépült dinamikánkat. Néhány óra elteltével elveszítettem a legjobb barátaimat és a barátnőmet is, mindössze néhány kisebb nézeteltérés miatt. Ez pedig megpecsételte a hangulatomat az elkövetkezendő néhány napra."

2012. május 28.
A pénteki balhé után, hétfő reggel semmi jóra nem számítottam. Nem beszéltem senkivel a hétvégén, de hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is akartam. Mindkét napot a telefonomat nélkülözve töltöttem a szobámban, ahol minden fájdalmamat kiírtam magamból dalok formájában. Többször is elkalandozott az agyam, főleg, mikor egész véletlenül az íróasztalom felé tűzött papírokra pillantottam - amikre a Pending Madness elérhetőségét írtam fel, a dalaink sorrendjét, illetve az első kislemez felvételünk időpontját és helyszínét -, de minden alkalommal féktelen szipogásba kezdtem tudván, hogy valószínűleg ennek az egész 5 Seconds of Summer bulinak egyszer és mindenkorra vége van.

„Oké, nem fogom ennyire túldramatizálni. Ha minden a feje tetejére állt volna, most nem ünnepelnénk a tizenötödik évfordulónkat, ezt nagyon jól tudja mindenki."

Többé-kevésbé készen álltam arra, hogy szembe nézzek a többiekkel. Leszámítva Serenát. Abban reménykedtem, hogy egész nap hírét sem hallom majd, és akkor talán nem fog annyira fájni a tény, hogy az egész kapcsolatunknak vége. Már a vállamra vettem a táskámat, és épp kifelé tartottam volna a szobámból, mikor az ajtó kinyílt a másik oldalról, majdnem orrba is vágva ezzel a felkészületlen énemet.

– Uh, ne haragudj, bajnok! – lépte át apa a küszöböt. – Nem törtem el semmidet, ugye?

Megráztam a fejemet. Apa megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd becsukta az ajtót és próbálta keresni velem a szemkontaktust.

– Van még időd egy kicsit beszélgetni?

– Ne haragudj, apa, de most nem vagyok abban a csevegős hangulatomban – utasítottam el finoman. Ez azonban nem szegte kedvét.

– Sietek, ígérem.

Olyan kedvesen, meleg tekintettel nézett rám, hogy képtelenség lett volna ismét kikosaraznom őt, így végül biccentettem neki egyet.

– Ami a legfontosabb – kezdett bele. – Hogy érzed magad?

– Kicsattanok – feleltem szarkasztikusan.

– Oké, bocs, hülye kérdés. – A csend kínosan hosszúra nyúlt apa két mondata között. – Mitől félsz, Luke?

A kérdése egy arcomba csapódó kosárlabda erejével ért fel. Nem is rossz ez a hasonlat, Luke.

– Tessék? – préseltem ki magamból.

– Látom rajtad, hogy félsz, fiam. Lassan tizenhat éve ismerlek, szerinted nem tűnt fel? Elsősorban ezért akartam beszélni veled, még mielőtt elmész.

Próbáltam kerülni aggodalmas tekintetét, de ez feleslegesnek bizonyult. Úgy tűnt, még az ég is azt akarja elérni, hogy megosszam vele az érzelmeimet és a gondolataimat. Bármennyire is nem akaródzott abban a pillanatban ez az egész.

– Nem félek. Rettegek – ismertem be. Apa nem szólalt meg, amiért nagyon hálás voltam neki. Csak hagyta, hogy mindent a sajátos tempómban, őszintén megosszak vele. – Nagyon ijesztő ez az egész helyzet, apa. Két napja azon agyalok, hogy mi fog várni, mikor beteszem a lábam a suliba. És az az igazság, hogy eddig semmi biztatót nem tudtam elképzelni. Láttad, hogy mi történt, hallottál mindent! Nagy az esélye, hogy egyetlen éjszaka alatt elvesztettem mindent, ami fontos nekem. Te nem éreznél ugyanígy a helyemben?