Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E8 | Plusz tíz perc (Part II)]

2012. február 9.
– Luke, Summer szakított velem.

„Megvan, amikor azt mondtam, hogy életem leghosszabb húsz másodperce az volt, mikor be kellett vallanom magamnak és Summernek is, hogy mit érzek Serena iránt? Nos, az a húsz másodperc eltörpült amellett a húsz másodperc mellett, ami akkor kezdődött, mikor Michael beavatott élete első szakításába. Emlékszem, hogy csak ott álltam mellette, összezavarodva, szótlanul, és ledöbbenve."

Mégis mi csúszhatott annyira félre az ebédszüneti beszélgetésükben, hogy szakítás lett a vége? Amit ráadásul még csak nem is Michael kezdeményezett. Ezalatt a húsz másodperc alatt úgy éreztem, mintha a világ elkezdene összezárni körülöttem, otthagyva engem a kis körben, ami egy összetört szívű Michaelt tartogatott magában. Egy összetört szívű Michaelt, akit nekem kutya kötelességem megvigasztalni. Pontosan ugyanúgy, ahogyan azzal a Summerrel is tettem napokkal ezelőtt, aki most ezt tette a másik legjobb barátommal.

Leültem a Michaeltől balra, üresen álló másik hintára, és hagytam, hogy eluralkodjon a csend. A csend, ami ennek a borzasztóan hosszú húsz másodpercnek minden egyes momentumát betöltötte. Nem akartam először megszólalni, időt akartam hagyni Michaelnek, hogy átgondolja minden szavát, vagy épp a helyzetét, de képtelen voltam visszafogni magam. A kérdés egyszerűen csak kibukott belőlem.

– Mi történt, Mike?

Nem vártam el tőle, hogy azonnal válaszoljon. Ezúttal meghagytam neki az időt, amire szüksége volt. Nem számított, hogy mennyit kell várnom arra, hogy megszólaljon. Ha húsz másodperc, akkor húsz másodperc. Ha húsz nap, akkor húsz nap. Egy dologban voltam teljesen biztos: nem mozdulok el onnan, addig a szekundumig, amíg jobban nem érzi magát legalább egy nagyon, nagyon kicsit. Michael hirtelen fontosabb lett mindennél, és mindenkinél.

– Nem tudom – bökte ki végül. Már a hangján is éreztem, hogy egy hajszál választja el attól, hogy elsírja magát. Utáltam őt így látni. Ilyen elveszettnek, ilyen összetörtnek.

„És a történetbe beletartozik az is, hogy ez volt a legelső alkalom, mikor sírni láttam Michaelt. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Csakolyan elveszettnek éreztem magam, mint ő. Vagy, mint mikor Summert kellett megvigasztalnom napokkal ezelőtt az eset előtt. Senkinek sem kívánom, hogy egy héten belül két barátját is így lássa. Valamilyen szinten még rosszabb is, mint mikor a te szívedet törik apró, jelentéktelen darabokra. Pedig, higgyetek nekem, ezekről az esetekről is hetekig tudnék mesélni."

– Olyan hirtelen történt minden – folytatta remegő hangon Michael. Közelebb dőltem hozzá, de csak annyira, hogy támogatásom kimutatásának jeléül megszoríthassam a vállát. Rám nézett, az arcára erőltetett egy félmosolyt, és vett egy nagy levegőt, mielőtt ismét belekezdett a mesélésbe. – Azt hiszem, hogy az én hibám, Luke.

– Micsoda? – értetlenkedtem. – Azt mondtad ő szakított veled, nem? Hogy lenne a te hibád?

– Hallgass végig.

Néhány órával korábban...
– Rohanok órára!

Miután leléptél, gondoltam, megkérdezem Summert a szüleiről. Egyébként is arról beszéltetek, mikor odaértem hozzátok, szóval nem láttam okát annak, hogy ne tegyem.

– Szóval...

– Szóval...

– Van valami gond otthon, Summy?

Summer az egész beszélgetésünk alatt feszengett, ami már egyébként is fura volt. Sose láttam még ilyennek. Szerintem egyszer sem nézett a szemembe.