Serena | lrh [M.O.T. S1]

[S1 E4 | A Summer-Ashton dolog]

„2011 karácsonyára egy vadonatúj karórát kaptam a szüleimtől. Egy ideje már nyavalyogtam, hogy sose tudom, mennyi az idő ­- mert a suli hiába rendelkezett legalább harminc fali órával, azok egytől-egyig működésképtelenek voltak. Ha emlékezetem nem csal, az egyiket Calum rúgta le focilabdával, mikor meg akarta mutatni Charlotte Scott-nak, hogy mennyire jól tud dekázni. Ez az új karóra viszont tökéletes volt. Többfunkciós, kényelmes, a mutatók mozogtak, ketyegtek, de valami mégsem működött."

2012. január 18.
– Valaki számolja?

– Tizenkét perc, ötvenhét másodperc. Ötvennyolc. Ötvenkilenc. Tizenhárom perc. – Egész végig az órámra meredtem.

– Rendelek pizzát – jelentette be Michael váratlanul. Calum azonnal odafordult hozzá.

– Már rendeltél.

– Rendelek még egyszer. Nem bírom ezt hallgatni – mutatott az ajtó üvegén keresztül látható Ashtonra és Summerre, akik maratoni hosszúságú vitát tartottak... valamiről. A franc se tudja, hogy ekkor épp min kaptak össze.

Michael lelépett, minél messzebbre ettől a káosztól, Calummal pedig kettesben maradtunk, egy zárt ajtó mögött. Ha kinyitottuk volna, az általunk délutáni moziként kezelt veszekedés dupla ilyen hangerőn folyt volna a háttérben.

„Na, megvan, mi nem működött? Abszolút semmi, ha Summer és Ashton egy légtérbe kerültek."

– Kezdem úgy érezni, hogy tényleg ismerték egymást ezelőtt is – morogta Calum, ahogy lehuppant Michael eddigi helyére az egyik fotelbe, természetesen úgy, hogy a lábait kényelmesen el tudja helyezni a kávézóasztalon.

– Tényleg Calum? Úgy gondolod?

– Miért, te nem?

– Nem tudom mekkora villám csaphatott belém, mikor elkezdtem veled barátkozni – forgattam meg a szemeimet, és rögtön vissza is fordultam az ajtó felé, illetve újra az órámra néztem. – Komolyan, beszélni nem tudok annyit, mint amennyit ők ordibálnak.

– Azért ezt én nem mondanám. Főleg ennyire magabiztosan nem.

– Kapd be, Hood!

– Én is szeretlek! – nevetett fel. Vártunk még öt percet arra, hogy Summer és Ashton végre befejezzék egymás hajának leordítását, viszont mivel az indulatok nem csillapodtak, Michael a tettek mezejére lépett. – Basszus! Mike le fogja őket szúrni egy konyhakéssel!

– Idióta – felpattantam a kanapé karfájáról, lenyomtam a kilincset, és Calummal a hátam mögött léptem át a küszöböt a nappali felé. Mind Summer, mind Ashton ki volt már pirosodva az utóbbi majdnem húsz percben végzett tevékenységüknek hála, és ebben az időintervallumban először, nem akarták megfojtani egymást. Mármint, szavakkal.

– Komolyan, nem tudom, mi bajotok van, de könyörgök, állítsatok magatokon! – esedezett Michael. Nem is próbált már határozott lenni. Mondjuk, okosan csinálta. Két ugyanolyan makacs, megmondó-ember ellen egyébként is felesleges lett volna, szóval egyet értettem a taktikájával.

– Summer azt hiszi, hogy körülötte forog a világ! – ellenkezett Ashton azonnal.

– Ashton egy álomvilágban él, ahol visszafelé telik az idő! – jött a kontra Summertől.

– Tudjátok mit? Nem érdekel – állította le a veszekedést Michael, mielőtt az ismét megkezdődhetett volna. – Ordítsatok annyit, amennyit akartok, de ne úgy, hogy ezzel keresztbe tesztek nekünk. – Summer és Ashton is magát elszégyellve bámulta töretlenül a padlót. – Félretennétek ezt - bármi is legyen? Csak délutánokra, amíg próbálunk. Egyébként nem is kell látnotok sem egymást. Rendben?