Leopárd kötelék

Tizenegyedik fejezet

Lucas

Vannak napok amikor igazán úgy érzed magad, mint a világegyetem ura.
Meg mondjuk olyanok is amikor annyi életkedved sincs, hogy kikelj az ágyból, de szerencsére ez a nap a terveim szerint alakult.

Szinte el sem hiszem, hogy semmi cikit nem tettem ma, és még valami értelmes beszélgetést is folytattam Mayával. Még a tanárok sem zaklattak  az új suliban elvárható folytonos beszélj magadról klisével, egyszerűen elfogadták, hogy vannak arcok amiket eddig még nem láttak, aztán folytatták a tanítást a saját világukba feledkezve.

Hazaérve az üres ház fogadott egy cetlivel, hogy a szüleim banki ügyeket intéznek, majd egy-két üzenetváltással később kiderült hogy a nővéreim iskolai csoportos projektben vesznek részt és ma haza sem jönnek.

Nem tudom, hogy én hogy tudok lemaradni az összes ilyen információról...
Álltalában nem emlékszem arra, hogy a szüleim vagy a nővéreim mit csinálnak épp, de az is megesik néha, hogy a saját szerepemre sem emlékszem bizonyos dolgokban, így gyakra várnak rám az emberek olyan helyeken ahová találkozót beszéltünk meg, de nekem kiment a fejemből.

Mivel már most kaptunk házit, meg beadandókat, gyorsan összecsaptam valami alig értékelhető munkát, aztán engedtem a szép napsütéses idő hívásának és az erdőben töltöttem az időt.

Természetesen leopárd alakban, mert úgy egyébként is sokkal érdekesebb az erdőben sétálni. A macska formám sokkal érzékenyebb szinte mindenre. Nagyon apró illatfoszlányokat vesz fel és azonosít az oroom minden pillanatban, meghallok és betájolok minden apró neszt és akár a bundámon érzett szellőváltozásból megtudok állapítani egy csomó mindent a környezetemmel kapcsolatban.

Nem voltak nagy terveim az időm eltöltésére, szóval futottam egy hatalmas kört az árnyékok alatt és végül visszakanyarodtam a házunk felé. Hazafelé menet találtam egy csodás napsütötte tisztást, úgyhogy engedtem a puha fű hívásának és csak élveztem a békés nyugalmat.

Valamikor elszundíthattam, mert arra ébredtem, hogy egy apró mancs csapódik a pofámnak és hív játszani.
Szemeimet kinyitva Moront és Kait láttam meg, ahogy épp próbálnak játékra ösztökélni. Kis testükhöz képest hatalmas mancsaikkal csapdostak felém az ikrek, akik csak alig töltötték a négyet idén.
Én belementem a játékba, bár eleinte nemtetszésül rájuk mordultam, amiért sikerült felkelteniük.
Sokáig hagytam hogy apró játékos támadásokat intézzenek felém, egészen addig, amíg a nem túl boldog anyukájuk meg nem jelent a tisztás szélén,akinek nem kellett mondania semmit, csak szigorúan néznie, hogy a leopárdkölykök futólépésben induljanak meg hazafelé.

A kis közjáték után már nem volt sok kedvem tovább süttetni a hasam és hallottam, ahogy a közelben egy boldog pár hívja egymást az erre jellemző leopárdhangokkal, így inkább a távozás mellett döntöttem.

Miután a szerelmesek rávilágítottak magányosságomra, úgy döntöttem közellopózom Maya házához és megint meglesem.
Na jó inkább használjunk más szót rá, mert nincs semmi rossz hátsó szándékom a  gubbasztással az ablaka alatt.

Szóval amikor egy kiadós séta után elértem a kiszemelt házhoz, hogy... omm.. megnézzem, minden rendben van e a nekem kedves lánnyal, (ugye, hogy így sokkal jobb) felkapaszkodtam egy távolabbi, idősebb fenyőre, hogy ne legyek olyan feltűnő fényes nappal.

Egy ideig nem láttam senkit a házban, mikor rájöttem, hogy túlzottan elragadott megint a hév és figyelmetlen voltam.
Maya kint ült a kertben egy könyvvel a kezében és az egyik lábát lelógatva a hintaágyról békésen hintáztatta magát. Még ilyen távolságból is sikerült elcsípnem a boldog mosolyt az ajkán, ahogy a könyv cselekményén derült épp.

Amikor jobban szemügyre vettem, láttam, hogy még mindíg az én pulcsim van rajta, ami felerősítette a reményt a szívemben. Amíg én az esélyeimet latolgattam és a randirahívási terveimet vitattam meg önnmagammal, addig Maya felkelt a hintaágyból. Én csak azt hallottam, ahogy kedvesen felkiált hogy 'cicaaa'.

Erre meghűlt a vér az ereimben. Még a karmaimat is a fába eresztettem, amire az édes gyanta illata szállt az orromba.
Meggyőződésem volt, hogy lebuktam és meglátott. Már épp a menekülési útvonalakat vettem számba, amikor egy kicsit duci, szürke cica baktatott ki az egyik nagy levelű virág alól és kis csilingeléssel kísérve, ami a nyakörvéről lógó csengőből származott, odakocogott szívinfarktusom okozójához és hozzádörgölte a fejét.

Ez a kis közjáték sikeresen felnyitotta a szemem, hogy még nincs elég sötét, hogy az emberek egyszerűen a szemük egy káprázatának higgyenek így mindenképpen haza kéne vonszolnom magam, még mielőtt én leszek a legújabb hír a helyi híradóban.

Annyira puhán próbáltam a tavalyi avarra érkezni, amennyire csak tudtam, de a hangtalan landolásokhoz a leopárdom termete egy kicsit nagy, így szinte biztos vagyok benne hogy Maya meghallott. Még mielőtt elindulhatott volna megnézni, hogy mi okozta a fura zajt, hangtalanul futásnak eredtem hazafelé, ami lényegesen könnyebben ment, mint a zörgő avarra puhán érkezni.

Otthon anyáék váltottak engem, akik egy kis futásra indultak ketten, hogy kinyújtóztassák a tagjaikat, így a vacsifőzés rám hárult.

Nem vittem túlzásba, csak megsütöttem két mirelit pizzát és az egyiket teljesen fel is faltam még mielőtt a szüleim hazaértek volna.

Az este további részét apáékkal töltöttem a TV előtt, mert mindig arra panaszkodnak, hogy nem töltök velük elég időt.