Leopárd kötelék

Hatodik fejezet

Maya

Volt màr igazàn jó napotok? Amikor úgy keltél fel, hogy az élet szép és teljes lendülettel vetetted bele magad az életbe?
Hàt nekem sem sokszor. Pedig ezen a kivételes, napsütötte reggelen így keltem fel.

Nem tudom mi szàllt meg.
Àlltalàban úgy kell kilökdösnöm magam a sajàt àgyamból, hogy megihassam a szokàsos  napindító kakaómat. Mivel a kàvé ízét nem szeretem, ettől vàrom a csodàt minden reggel.

Ma viszont mint egy kergebirka ugràltam körbe az ebédlőasztalt aminél épp az anyukàm fogyasztotta a kávéját.

-Mi lelt gyermekem?- nézett ràm kérdő, de azért elég fura fejjel.

Én csak mosolyogva vállat vontam, majd lehuppantam a vele szemben lévő székre.

-Csak jó napom van. Te hogy aludtàl?

-Nem olyan jól. Valami neszezett kint az éjjel. Utàna meg nem igen tudtam visszaaludni.

-Mi a mai program?-kérdezten az ujjaimmal ritmikusan dobogva az asztalon.

-Én nem terveztem semmit, de ha neked van valami ötleted akkor én mindenre nyitott vagyok. Ezt meg ne csinàld. Tudod, hogy idegesít.-tette rà a kezét az enyémre hogy megàllítsa az ujjaim.

-Igazàból én sem terveztem semmit. Megnézted màr a kertet?

-Miért néztem volna?-értetlenkedett.

-Tegnap egész délutàn erről csacsogtam neked, de màr sötét volt mire hazaértünk a vàsàrlàsból, hogy megnézd. Nem is figyelsz ràm.-most eléggé megbàntott. Én a lelkemet is kidolgoztam ő meg semmibe vett mindent és érdekelni se érdekelte.
Màr épp készültem volna felállni, hogy elkészítsem a kakaót, mikor a csuklómra fogott és visszahúzott a székre.

-Nagyon butus vagy. Meg hiszékeny.
Persze hogy megnéztem. Amúgy is, a konyhàból kilàtok rà. Meg figyeltem tegnap. Nagyon szép lett. Pedig elég csúnyàcska volt mikor megvettük.

-Gonosz vagy anyu. Az ilyen dolgokkal nem szép viccelni.-tettem keresztbe a két karom a mellkasom előtt, és a lehető legdurcàsabb képet vàgtam hozzà.- Amúgy arra gondoltam sétàlok egyet a vàrosban. Felfedezem az utcàcskákat, boltokat.
Te is jössz?

Anyukàm nagyon szenvedő fejet vágott , amin mosolyognom kellett. Sosem volt oda a gyaloglàsért, kivéve ha a munkàja kötelezte rà, akkor a legnagyobb lelkesedéssel vetette bele magát és órákig le se lehetett lőni.

- Nem kötelező. De viszem a gépem és ha làtok valami szépet lefotózom neked.

Nekem is van egy kis fényképezőgépem. Persze nem olyan profi mint anyànak, de azért nem is a legrosszabb. Anya elég kényes az ilyen dolgokban, ami persze érthető is. Egy bizonyos fokig.

-Jól van kicsim. Tessék egy kevés pénz arra hogy vegyél magadnak valami szépet az új szobádba. Legközelebb én is veled tartok majd, de most jutott eszembe, hogy nemsokára  lesz egy videókonferenciám, úgyhogy most kénytelen vagy egyedül menni.-az utolsó gondolatot már az irodája felé menet tette hozzá.

Kételkedek benne hogy legközelebb vevő lenne egy kis sétára, de most semmi nem tudná letörni a jókedvem.
A bögrémmel együtt kislattyogtam a kertbe és levetettem magam a hintaágyba amit már ezen a korai órán is melegített a nap. Békésen üldögéltem csukott szemmel és csak hallgattam az erdő apró neszeit és a madarak énekét.

Csak akkor mentem be a házba amikor elfogyott a kakaóm és az egyik szomszéd is beindította a csodálatos fúróját. Szerintem ez szinte törvényszerű dolog, hogyha  a békét akarod élvezni odakint, valaki biztos házfelújításba kezd a közeledben.

Gyorsan elmostam a bögrémet odabent, felkaptam a szandálomat és a kis vállon átvethetős táskámat és már kint is voltam újra a napsütésben, csak most a ház másik oldalán.
A ház egyik felét a szomszéd ház takarja, de a másikon kezdődik az erdő, amit az erkélyemről is látok ha az utcafrontról szemléljük új lakóhelyemet.
Szinte ugrálva tettem meg az egy utcányi távot a buszmegállóig, ahol szinte azonnal fel is tudtam szállni a városka központjába tartó buszra.
Nem voltak sokan a buszon, de már amúgy is elmúlt a munkába igyekvő tömeg ideje, meg nem hiszem hogy ebben a kisvárosban létezik a tömeg fogalma.

Pont az új gimim előtt szálltam le a buszról és elindultam egy találomra kiválasztott utca felé. Nem igazán számítottam egy pár bolton kívül semmire, de meglepően sok helyi kézművesnek volt itt kis boltja. Sok kézzel készített ékszert, és ruhát bemutató boltot és mindenféle hús és tejtermékárusító üzletet láttam a másfél órás sétám alatt.
Az egyik kedves eladó elmondta, hogy nagyon nagy mezők és legelők övezik a város túloldalát és aki teheti tart valami haszonállatot amiből nyereség származhat ezekben a kis boltokban. Azt is megtudtam, hogy az ország egész területére szállítanak innen húsárut, ami megmagyarázza hogy miért tud fennmaradni ilyen sok bolt egy ilyen kisvárosban.

A város főterén áll egy csodálatos művészeti galéria, ami egy csomó helyi festő és szobrász művét kiállítja. Sajnos renoválás miatt nem tudtam megnézni, de majd ajánlom anyának, mert ő nagyon rajong az ilyen dolgokért. A galéria árnyékában találtam egy nagyon apró ékszerboltot ahová be is tértem.

Találtam egy apró zafír kristályos ezüstnyakláncot amire el is költöttem az összes pénzt amit anya adott. Bár nem kifejezetten erre adta, nem tudtam otthagyni. Az eladó egy nagyon csinos ázsiai beütésű lány volt, akivel sikerült egy pár szót váltanom. Kiderült hogy ez a szülei üzlete és ő csak besegít a szünetben, de ősztől majd abba az osztályba fog járni amibe én is.

Nem beszéltünk sokat és sajnos a nevét sem sikerült megtudnom, pedig jól jött volna egy ismerős az új suliban, bár elég kétséges hogy emlékezni fog még rám.

Már a busz ablakán kikémlelve láttam meg egy kisseb, fiatal fiúkból és felnőtt férfiakból álló, csoportot, amikor megálltunk az egyik megállóban.
Nem is lenne bennük semmi érdekes, ha az egyik fiú nem pont engem bámult volna, pedig nem is láthatott a busz sötétített ablakán keresztül.
Nem is tudom miért volt ez egy ennyire emlékezetes pillanat, de még akkor is az a srác lebegett a lelki szemeim előtt amikor hazaértem.

-Szia Anya!-szóltam oda a kanapén épp tévét néző édesanyámnak, aki egy legyintéssel el is intézett mindennemű kommunikációt.
Én csak vállat vonva mentem be a konyhába hogy egy kis limonádét készítsek és egyek valamit így késői ebéd gyanánt.

Végül én is a kanapén kötöttem ki pár szendviccsel anya mellett, és  a televízió értelmesebbnél értelmesebb drámáival töltöttük a délutánunkat.

A fura fiú már csak az álmaimban jött elő, hogy kedves szavakat sugdosson a fülembe.