Leopárd kötelék

Tizenhetedik fejezet

Lucas

Gyorsan és hatékonyan a városon keresztül tettük meg az utat hazáig, mert macerás lett volna újra az erdőn keresztülverekedni magunkat.

Angiet haza kísértük, és még az idő közben hazaért szülei aggodalmát is el kellett hárítanunk, bár a friss csokissütinek nem lehetett ellenálni, pedig tudtuk hogy még dolgunk van ma.

Végül a kis kitérőnk után, meg a várakozás után amit a buszmegállóban töltöttünk, felszálltunk az első buszra ami az ikrek környékére vitt minket.

Mi sem vagyunk nagy barátai a medve testvéreknek, és a házat is csak valami régi átbulizott éjszaka emlékeiből tudtuk felidézni, de ez nem gátolt bennünket.

Az viszont igen, hogy egy hajszálnyira a célunktól valami idős néni kezdett el veszekedni üvöltözve a buszvezetővel, így értékes időt vesztegettünk el a buszon ülve.

Végül már alkonyati fényeknél találtuk meg a házat és szerencsénkre még épp bulit sem tartott itt senki, így jó esély volt arra, hogy Tomék itthon vannak és tudunk velük beszélni.

Megérzéseim helyesnek bizonyultak és a csengetésünkre az egyik iker nyitott ajtót.

-Heeelló? Kik vagytok?- támaszkodott rá az ajtóra.

-Helló! Jack, Matt, Lucas.-Mutattam végig magunkon- Beszélnünk kell. Ismerjük Joet.

Szemei udvariasból érdeklődőre váltottak és a szemöldökei is feljebb vándoroltak a homlokán a falkánk egy magas pozíciójú kapcsolattartójának említésére.

-Ooké.. Doon gyere le!-üvöltött fel a lépcsőn ami közvetlenül az előszobából nyílt, minket meg egy karmozdulattal beljebb invitált.

A ház nem volt túl nagy és túl rendezett sem tekintve, hogy két hímnemű fiatal huszonéves lakja.
Dom elég nagy dübörgés közepette cammogott le a lépcsőn, hogy csatlakozzon az egymást kínosan mégegető társasághoz a konyhában.

Egy gyors bemutatkozás után és a történtek eléggé leegyszerűsített és lerövidített változata után a sziámi ikrek teljesen egyforma arckifejezéssel meredtek maguk elé és emésztették az információkat. Az egyetlen különbség a két széles vállú, magas és megtermedt medve között csak egy picike fehér heg volt Don homlokán.

-Ez szívás. - szólalt meg először Tom. - De ugye a csajszi jól van?

-Igen, nem volt olyan súlyos a sérülés, csak eléggé megilyedt.-válaszolta Jack.

-Leszögezném, hogy nem mi voltunk. -mondta megint Tom. Úgy tűnt ő a beszédesebb kettejük közül.

-Nem is feltételeztük. Nem vádaskodni jöttünk. - mondta azonnal Matt.

-Hallottatok valami érdekeset mostanában vagy volt e valami nem szokványos mozgás a környéken?-kérdeztem.

-Nem hiszem. Mi nem tartjuk a kapcsolatot senkivel a régi klánunkból és az elmúlt hónapokban erre csak egy ismeretlen hiúz váltó szagát fogtuk. A ti részeteken volt valami ami most számíthat? - kérdezett vissza Tom.

-Nem volt semmi mozgás, a hiúzon kívül aki hozzánk jött. Az egyik falkatársunk hozzátartozója volt.-mondtam.

Amikor a falkánk eldöntötte, hogy akkor itt maradunk, a terület egy részét magunknak követeltük a többi itt élő alakváltótól. Az ikreken kívül ez csak egy vércse párt jeletett és mindannyiukkal békésen meg lehetett egyezni és nem volt szükség területi harcokra, így most mindenki fennhatósága alá tartozik egy kis része a vadonnak ahol aktívan őrködik és felügyeli.
Ez olyan állatos dolog,  aminek a mai időkben már nincs olyan hatalmas jelentősége a társadalmunkban mint az előző században mondjuk.
Néha mi is be vagyunk osztva a területi őrségbe, de a felnőttek azt az elvet valják, hogy jobb lenne ha minden erőnkkel a tanulásra öszpontosítanánk inkább és így nem ruháznak ránk még egyéb feladatokat is a falkán belül.

-Azért köszönjük az információt. Ha még is találkoztok valami nem ide illővel kérlek tudassátok velünk. Ezt nem nagyon akarjuk szó nélkül hagyni.-mondta Jack, majd nem túl elégedetten a kijárat felé vettük az irányt.

Ez nekünk nem is igazán a bosszú miatt volt fontos, hanem azért, mert megtámadták egy társunk párját, méghozzá szándékosan, mivel még el is futott előlük. Nem hagyhatjuk, hogy akár másokat is célba vegyenek és ok nélkül bántsanak a mieink közül.

A fiúkkal megegyeztem abban, hogy ők hazamennek én meg leopárd alakban elfogalalom szokásos álomőri helyemet azon a bizonyos fán, így nekik megint haza kellett cipelniük a ruháimat.

Még szerencse, hogy eddigre besötétedett és hogy az erdősáv kissebb nagyobb szünetekkel teljesen körbeöleli a városkát és a környező vidékek egy jó részét így zavartalanul suhantam a fák között vissza Mayáékig.

A házban nem égett egy villany sem, így egy gyors ellenőrzés után fel is kapaszkodtam a szokásos ágra.

De nem nagyon számítottam Mayára aki a függönyöket elhúzva ült a földön az erkélyajtó túloldalán és komoran bámulta az erdőt.

Biztos voltam benne hogy meglátott, mert oké, hogy fekete vagyok, de nem láthatatlan és meg sem próbáltam lopakodva felosonni erre a fára, így meglapulva figyeltem a reakcióját rám.

Nagyon bíztatóan reagált erre az egész alakváltós dologra, de nem vagyok benne biztos, hogy késszen állt a teljes szőr és mancsfelvonulásra az éjszakai kukkolásról már nem is beszélve.

Egy darabig úgy tűnt hogy mégsem vett észre, de aztán láthatóan kifújta a levegőt, felált, majd kinyitotta az erkélyajtót és egyenesen a szemembe bámult.