Leopárd kötelék

Ötödik fejezet

Lucas

Szinte semmilyen nesz nem hallatszott. A madarak sem csiripeltek, csak néha egy halk kis figyelmeztető morgàs hallatszott a hàtam mögött. A mancsaim sem puffantak a talajon. Minden izmom feszülten vàrja a tàmadàst minden oldalról. Tudom hogy jönni fog.

Megpróbàlnak majd leteperni és itt tartani amíg elcsitul ez a sürgető érzés. Nem hagyhatom, hogy elvàlasszanak Tőle. Meg kell talàlnom, hogy aztàn ne eresszem el soha.

Megroppan egy àg előttem. Figyelmesen pàsztàzom az erdőt és a lombokat is, mert a leopàrdok nagyon jók a fàramàszàsban is.
Meglàtok egy aranyszínű villanàst kicsit balra tőlem. Apàm sem a régi màr. Régen legendàkat meséltek a gyerekeknek az àrnyékról; az àlcàzàs mestere volt fénykoràban. Most màr megkoptak a régi reflexei és nyomot hagyott a mozgàsàn az idő. Még mindíg ő a legerősebb a falkànkban, de ő is érzi azt, hogy nemsokàra àt kell adnia a vezetést valamelyik bàtyàmnak az ötből.

Mivel làttam, így fel tudok készülni a tàmadàsàra. Mindíg is jobb volt nàlam, de az hogy most nem maradt észrevétlen az én malmomra hajtja a vizet.

Szinte màsodpercre pontosan ki tudom szàmítani ugràsàt, így a levegőben talàlkozunk. Marom ahol csak érem. Nem akarom megölni, annyi emberség még így is van elhomàlyosult elmémben, csak annyira lelassítani hogy ne érjen utol egykönnyen. Csak hogy neki is ez a célja. Csattognak a borotvaéles fogak, és a karmok belevàjnak a húsba. Nem sokàig harcolunk kettesben. Jack is bevetődött a küzdelembe egy figyelmeztető hang utàn amivel idehívta a többieket is. Még mindíg arànylag jól tartom magam a túlerővel szemben is, főleg hogy Jacket egy mancs csapàsból sikerült lelassítanom, mert eltalàltam a jobb hàtsó làbàt.

Nem sokàig tart diadalmàmorom, mert apàm még mindíg teljes erőbedobàssal küzd, és màr hallom az erősítés tompa neszeit is. Még mindíg erősen hajt az érzés, hogy megtalàljam a pàromat, így inkàbb a megfutamodàst vàlasztom.

Egy kecses ívben àtugrok apàm felett, majd futàsnak eredek. Mindkettőnket sebek borítanak, amik lassítjàk az iramot, de az én előnyöm a fiatalsàgom meg az a mérhetetlen elszàntsàg ami itt fortyog a felszín alatt.

Csak futok és futok mindenen àtgàzolva, nem is figyelve semmi màsra csak a jàrható útvonalakra. A kissebb nagyobb falvak, amik kereszteznék utamat, nagyobb ívben kerülöm ki, nehogy figyelmetlenségemben talàlkozzak egy emberrel.

Ahogy fogynak a kilométerek úgy pontosodik a hely ahol majd megtalàlom a lelkem màsik felét és úgy hallatszik egyre közelebbről üldözőim hangja.

Màr esteledik mire elérem a célomat és megtalàlom azt a nagyobb vàroskàt aminek a szélén lakik az a bizonyos làny. Màr nem kajtatok olyan eszeveszetten, lelassulnak lépteim. Màr nem szàmít ha elkapnak, mert végre megtalàltam azt, akit nekem szànt a sors és mostmàr semi nem akadàlyozhat meg abban hogy megpróbàljam örökre magam mellé làncolni.

Elkezdenek vilàgosodni a fények amikor elérem az erdőség szélét, ahol ritkàsabbak a fàk és talàn làthatóak a csillagok. Kiemelkedik a békés környezetből egy nagy hàz, szépen àpolt kerttel, de kerítés nélkül. A szívem pontosan a màsodik emelet erkélyére akar vezetni, de mostmàr tudok annyira racionàlisan gondolkodni, hogy nem tàmadom le az első adandó alkalommal.

Felmàszok egy öreg almafàra, aminek az àgai belògnak az erkély fölé, és elfekszek az egyik àgon, ahonnan be lehet làtni a szobàba. Enyhén lihegek még a kimerítő futàs utàn, de abszolút megérte a sok seb, izomfàjdalom és a  futàstól zsibbadó mancs.

Ugyan is odabent a hàzban egy gyönyörű làny alussza az igazak àlmàt. Az àgya pont pàrhuzamos az ablakkal, így én is és a csillogó holdvilàg is nyugodtan pàztàzhatja elragadó vonàsait.
Haja csillogó vízesésként terül el mögötte, szépen keretezve finom arccsontjàt. A leopàrdom éles szeme làtja hosszú, meg-megrebbenő szempillàit és kissé elnyílt csókolnivaló ajkait is. Szinte dorombolok màr csak a làtvànyàtól is.

Mindíg is voltak olyan emberek a falkàban, akik àbràndképeket gyàrtottak magukban a jövendőbelijükről. Én sosem csinàltam ilyet, mert úgy sincs akkora fantàziàm hogy megalkossam azt a csodàt amit majd a pàromnak hívhatok.

Nagyon is igazam lett. Ez a làny semmihez sem hasonlítható, pedig még csak kívülről làttam, a belső értékeit még nem csodàlhattam meg.

Ahogy telnek a percek, a légzésem megnyukszik és elnehezülnek pillàim. Hàrom làbamat lelógatom a vaskos faàgról, a jobb elsőt viszont fenthagyom, hogy arra tàmaszthassam az àllam. Tovàbb figyeltem az alvó làny, szinte màr én is az àlmok mezején jàrtam, mikor meghallottam a falkàm jól ismert apró neszeit. Utolértek.

Egy utólsó vàgyakozó pillantàst vetettem a bent alvó tüneményre, aki az első pillanattól kezdve teljesen rabul ejtette a szívemet, majd leugrottam a fàról, hogy visszafussak arra, amerről jöttem, nehogy véletlenül is felkeltsük a pàromat.