Leopárd kötelék

Tizenötödik fejezet

Lucas

Már akkor tudtam, hogy baj van amikor hazaértem. Matt és Jack ott volt nálunk, pedig álltalában nem vártak engem otthon.

Levágtam a csomagokat amiket a vegyesboltból szereztem, mert anyu a nyakamba sózta a bevásárlást, majd megálltam a gondterhelten gubbasztó barátaim előtt.

-Mi történt?-néztem Jackre aki idegesen rázta a lábát megállás nélkül.

-Angie nem jött haza, pedig meg is beszéltük hogy találkozunk. Azt tudom, hogy a tesóira vigyázott, mert a szülei családot látogatnak, de nincs otthon, a tesói viszont igen.-túrt idegesen a hajába.

-Ők nem mondtak semmit? - kérdeztem vissza.

-Lia azt mondta kivitte a szemetet. Ez nem mond semmivel sem többet,de érzem, hogy Angie fél.-mondta önkéntelenül a melkasához érve.

-Tudod követni?

-Nem, már próbáltam.

-Akkor marad a szagnyom. Én váltok. - mondtam már a pólómat levéve.

Már a hátsó kertünkből is kiértem, mikor az utolsó ruhadarabtól is megszabadulva hívtam elő leopárd alakomat. Matt és Jack szorosan a nyomomban volt, Matt kezében a levetett ruháimmal, hogy ne legyek tök csupasz, ha visszaváltozok.

Angie szagnyomát nagyon könnyen megtaláltam a szemetesüktől, de nem túl bíztatóan az erdőbe vezetett, bár ez még nem garancia semmire. A leopárdok gyakran mennek futni vagy csak felfedezni az erdőbe minden különösebb indittatás nélkül, de nem hiszem, hogy Angie akkor ment volna el amikor figyelnie kellett a testvéreire,vagy hagyta volna, hogy a ruhái szétszakadjanak a váltás során.

Gyorsan indultam el az alig látható erdei ösvényen a határozott szagnyomot követve. Nem telt bele sok időbe míg valami megtorpanásra késztetett.

Harc nyomait viselte az erdő, egy fa törzsén látható karomnyom és a sok túlságosan letaposott növény képében.
Egy kicsit odébblépve apró vércseppeket is érzett az orrom, bár szabad szemmel annyira nem volt már észrevehető.

Pár másodperc lemaradással a fiúk is befutottak és Mattből egy basszus is kicsúszott. Halkan rájuk mordultam, majd mikor kibogarásztam a szagtengerből Angie útvonalának folytatását, újra futásnak eredtem.

Addig nem is tudatosult merre tartok, amig az erdőből kiérve Angie szagnyomához egy nagyon ismerős másik társult. Nagyon nem örültem, hogy a sors ilyen szép kis tréfát akasztott a nyakamba. Abban még reménykedhettem, hogy Maya nem a leopárd alakban lévő Angievel futott össze, de az előbbi csataromokból ítélve, erre nincs túl nagy esély. Ez egyáltalán nem a megszokott eljárás lélektársak bevezetésére ebbe a különleges világba, de talán abban még reménykedhetek, hogy Maya hagyja, hogy megmagyarázzam.

Nagyon kockázatos lett volna bemenni a házak közé leopárdként, még akkor is, ha Angie nem kötött ki Mayáéknál és végül nem találjuk meg ott,így magamra kapkodtam a ruháimat és sietős léptekkel indultam el a már ismerős ház felé.

Jack megállíthatatlanul indult el élete párja felé, mikor Maya anyukája ajtót nyitott. Mi a nappali ajtajában néztük ahogy szinte egymásba bújnak, mintha legalább egy éve nem látták volna egymást. Gyorsan elszakítottam a pillantásomat a boldog egymásratalálásról és Mayára pillantottam. Nagyon elveszetten, magát átölelve figyelte ő is a jelenetet a kanapé túloldaláról, majd amikor  pillantásunk találkozott egy ideig egymás lélektükreibe meredve áltunk a szoba két ellentétes felében. Egy kis idő múlva minden szó nélkül megpördült a sarkán és gyors léptekkel kimenekült a teraszra.

Intettem a mellettem álló Mattnek, majd én is utána indultam, hátha még nem utál teljesen és ad egy lehetőséget, hogy megmagyarázzam.

-Szia. Ideülhetek? - kérdeztem a kertbe vezető lépcsőn ücsörgő lánytól.

Nem nézett felém, de az állával helyeslően intett.

Egy ideig csendben gubbasztottunk egymás mellett, amíg én próbáltam kitalálni honnan is kezdjem.

-Megmagyarázod? A sebe hihetetlenül gyorsan begyógyult, meg az az előbbi is.. - intett a kezével az út felé ahol felvettem az illatát.

-Láttad..-kínosan elhalgattam amikor bólintott.

-Szóval mi alakváltók vagyunk. Nem is hasonlítható semmi vérfarkasos vagy egyéb kitalációhoz amit esetleg olvastál. Ez egy kicsit más- hadartam a tekintetemet a nagy fára függesztve ahonnan az álmát szoktam lesni éjszaka.

-Mi? Azt mondtad mi-mondta mikor a kérdésre csak egy értetlen pillantással feleltem.

-Igen. Én a fiúk, Angie meg még vagyunk egy páran, de nem a suliból.

-Te is olyan leszel, mint ő?
-Nem, az én bundám fekete és termetre is egy kicsit nagyobb vagyok Angienél. Ha megengeded egyszer megmutatom.

-Oké. -fordult vissza az erdő felé.

A lelki békémet nem nyertem még vissza, mert lehet hogy beleegyezett, hogy később megmutassam a másik alakom, de ezt betudhatnám a kíváncsiságának is.
Nagyon nem biztos hogy mi is jók vagyunk még. Annyira kevés idő jutott nekünk. Ha most ez a vég, nem tudom hogy hogy bírom ki nélküle. Lehet  azt megengedi még, hogy egy osztályba járjuk és akkor valamennyire a közelébe lehetek, de még ebben sem nagyon reménykedhetek.

Kétségbeesett gondolataimat egy fej szakította félbe a vállamon, amit a fejhez tartozó test fészkelődése követett, ami megpróbálta befúrni magát a kezem alá az oldalamhoz.

-Nem utállak vagy valami, és nem rohanok a sajtóhoz sem, hogy elújságoljalak titeket ország világnak.
Mi jók vagyunk-mondta egészen közelről, mire még közelebb vontam magamhoz, és mindkét kezemmel átöleltem.

Nagyon szépen köszönöm mindenki türelmét, aki eddig kitartott a történetem mellett. Elértük a 9k megtekintést!!!🥰🥰
Soha nem hittem volna és nagyon remélem, hogy ez a rész is tetszett mindenkinek.
Sajnálom, hogy ilyen lassan frissül a történet, de nem akarok róla lemondani még, szóval ha tetszik nézzetek rá később is.