Leopárd kötelék

Nyolcadik fejezet

Maya

Nem nagyon megy nekem ez a - maradjunk feltűnésmentesek-dolog.

Egy pechsorozatnak indult ez a nap. Előszőr is nagyon későn keltem fel, így az egész reggelem egy merő kapkodás volt. Anya még tegnap este kapott egy munkát és nagyon gyorsan ki is viharzott az ajtón a fotóscuccával együtt, így számítottam rá, hogy pàr napig nem lesz itthon, viszont az ébresztőmet nem állítottam be. Az ösztön  ébresztett, hogy el fogok késni, aminek hála éppen hogy elértem a sulihoz tartó buszt.
Meglepően sokan voltak és már nem maradt ülőhely, így egész ùton állnom kellett.

A suliban bizonyosodott be teljesen, hogy ez egyáltalán nem az én napom lesz. Nagyon nehezen találtam meg a termet és szerintem a lehető leghosszabb útvonalon mentem, majd amikor már épp el akartam tűnni a rám szegeződő pillantások elől, hasra estem egy táskában.

Itt már elég erősen gondolkoztam rajta, hogy egyszerűen kivetem magam az ablakon, így megszabadítva magam a szenvedésektől, mikor a táska gazdája kedvesen a segítségemre sietett és felkapart a földről.

-Szia! Ugye nem ütötted meg magad? - kérdezte még mindíg a könyökömet fogva aminek a segítségével felsegített.

-Nem, semmi bajom-mondtam full vörösen és megigazítottam a pulcsimat meg a hajamat ami megint úgy állt, mint egy szénaboglya.

-Hála istennek. Amúgy a nevem Lulu és nincs padtársam ha gondolod... - tette hozzá jelentőségteljesen a szék felé biccentve. Nagyon aranyosan nézett ki félrebiccentett fejjel, mert elég rövid, platinaszőke haja a szemébe hullott, és aranyos mosoly ült tündérszerű arcán.

Én csak hálásan rámosolyogtam aztán nem túl kecsesen lerogytam a székbe.

-Amúgy ha felmerülne benned, hogy mért ilyen fura a nevem akkor megelőzlek: az igazi nevem Luciana-tette teátrálisan a homlokára a kezét, majd nagyon komolyan rámpillantott a keze alól- senki nem szólít így, mert azért halál a büntetés. Nekem elég büntetés, hogy így neveztek el. Nem akarom hogy az emberek emlékeztessenek a szüleim végzetes hibájára.

Ezt mind nagyon komoly fejjel mondta amitől egy kicsit megszeppentem, de aztán egy hatalmas mosoly terült szét az arcán, amin muszály volt kuncognom.

-Az én nevem Maya és bocsánatot kérek amiért belerugtam a táskádba.

-Ne is törődj vele. Amúgy honnan csöppentél szerény kis városkánkba?

-Hàt legutóbb Londonban laktunk, de ott csak egy hónapot töltöttünk, mert anya szerint a londoniak furcsák. - vontam vállat.

-Húú, én mindent megadnék azért hogy egyszer eljussak Londonba. - meresztette rám hatalmas kék szemeit.

Sajnos nem tudtunk több infót megosztani egymással, mert betipegett a tanárnő. Szó szerint.

Olyan hatalmas tűrarkú cipőt viselt aminek a látványától az én lábaim sajogtak. Amilyen cipőt viselt a hölgy, nem is gondoltam volna, hogy inkább a nagymamámmal egykorú. Fura négyzet alakú szemüvegét lehúzta az  orrára és tüzetesen átvizsgálta a vele szemben unatkozó diáktömeget. Nem sok mindenki csöndesedett el arra a tényre hogy bejött a tanár, de amikor már az új diákok mutatkoztak be, arra már elhallgatott mindenki.

A másik három srác aki helyet kapott az osztályban, nagyon úgy néztek ki, mintha jó barátok lennének és bár még nen sok időt töltöttek a teremben, már látszott, hogy nemtől függetlenül mindenki meg akarja majd őket ismerni és hamar népszerűek kesznek. Mit el nem érhetsz néhány gödröcskével...

Mikor rám került a sor csak össze hebegtem-habogtam néhány információt, majd gyorsan leültem, hogy kikerüljek a figyelem középpontjából. Még akkor is magamon éreztem a tekinteteket, amikor az osztályfőnőkünk elkezdte az év legelső matekóráját.
Mikor körbenéztem, hogy megvizsgáljam az osztálytársaimat, már csak egy gyerek bámult engem. Az összes többi vagy a matekkal, vagy inkább a barátaival volt elfoglalva. Az új fiú engem figyelt, aki előttem mutatkozott be. Hála a rettenetesen rövid memóriámnak a nevére nár most nem emlékeztem.
Mikor észrevette hogy én is őt nézem, csak rámvillantotta az egyik gödröcsjéjét, de az istennek sem nézett volna félre.
Végül én néztem újra előre.

-Ugye téged néz az új srác? - kérdezte Lulu még rám sem nézve, hogy ne legyen feltűnő a diszkurzusunk.

-Aha, még akkor is nézett, amikor észrevettem hogy néz. Biztos az óra eleji alakításomon röhög magában.

-Vagy tetszel neki. - bökdösött meg mosologva, mire én csak egy hitetlenkedő pillantással jutalmaztam.

-Aha, biztos. Amugy tök normális, hogy a tanár már az első matekórán dolgozattal fenyegetőzik?

-Pfff.. Ez még egy atomtámadás alatt is képes lenne házit adni nekünk-húzta el a száját Lulu.

A matekóra többi része kissé homályba veszett, mert én a csodálatosan kopasz iskolaudvart bámultam.
Arra eszméltem fel, hogy egy szép  kreolbőrű lány, akinek apró tincsekbe van fonva különlegesen világosbarna haja, meg egy langaléta, szőke fiú állt meg az asztalunk előtt, amiből realizáltam, hogy kicsöngettek.

-Halika! Grace vagyok, ő meg Mark. Köszöntünk a világ végén, idetévedt idegen. - vigyorgott rám a lány, amire Markból kitört a röhögés, ami minket is erre késztetett.

-Komolyan nem tudtál volna valami mással indítani? - röhögött-Mostmár kezdem érteni miért én vagyok a legjobb, és egyben az egyetlen barátja.

A mondat második felénél eltakarta a száját, nekünk címezve csak a mondandóját, de amúgy ugyan olyan hangerővel mondta, úgy hogy Grace is hallotta, aki jól vállba boxolta a fiút.

-Ne higyj neki. Te is szeretsz Lulu igaz?-nézett kétségbe esve padtársamra.

-Nem.   Most valószínüleg egy életre elriasztottad szegényt.

-Dehogy is. - találtam meg végre a hangom.- Maya vagyok amúgy.

-Tudjuk. Már mondtad a bemutatkozásnál. Bár Grace memóriája egy aranyhalé, úgy hogy nem árt, ha sokszor megerősítjük benne az információkat. - mondta Mark mire egy kicsit elpirultam.

-Ha gondolod eljöhetsz velünk a kövi szünetben kifosztani a büfét. Isteni melegszendvicseik vannak. - ajánlotta fel Grace.

-Benne vagyok. Úgy sem hoztam magammal kaját. - Mosolyogtam rá a felettünk ácsorgókra.

Sajnos a beszélgetésünk itt véget ért, mert bevágtatott a terembe egy férfi tanár, aki a sörhasa ellenére elég szélsebesen érkezett és elég fülsértő és magas hangja volt.