Leopárd kötelék

Tizennyolcadik fejezet

Maya

Nem sokszor  történik velem olyan, hogy sehogy sem tudok elaludni, de ha mégis akkor hegyeket tudnék elhordani unalmamban és frusztrációmban.
Végül ahelyett hogy valami értelmessel foglaltam volna le magam amíg eléggé ki nem fáradok, csak leültem az erkélyajtó elé és bámultam a mozdulatlan fákon átsütő holdfénycsíkokat.

Nem sokkal később az agyam magyarázatot is talált a furán depressziós erdőbebámulásra.

Először csak olyan volt, mintha egy fuvallat meglegyintette volna a bokrokat, de aztán megjelent két enyhén fénylő szem. Mostmár elég konkrét elképzelésem van arról anya mit érezhet amikor nagyvadakat fotóz a vadonban.

Lélegzetvisszafolytva néztem ahogy a fekete nagymacska szinte egy folyamatos mozdulattal felkapaszkodott az erkélyemmel szemben lévő fára.

Az állat már félig el is helyezkedett egy vastag ágon, szembe az ajtóval, mikor észrevette, hogy nézem és megfagyott a mozdulat közepén.

Egy ideig csak megigézetten néztünk egymásra, aztán elhatározásra jutottam.
Nyilván ezekben az erdőkben nem éltek leopárdok, és ha mégis erre tévedt volna egy, biztos nem heverészne a kertemben csak úgy hobbiból, szóval kizárásos esetben ez itt Lucas.

Kifújtam a bent tartott lélegzetet és nem túl kecsesen feltápászkodtam a földről ahol eddig ültem, és kinyitottam az ajtót.

Megesküdtem volna hogy láttam ahogy a macska szemei megkönnyebbülten tovább maradtak csukva mint egy pislogás, majd lassan és kimérten elindult felém az ágon.

Egy nagyon laza és elegáns mozdulattal már az erkély kövén is állt és innentől megint nem mozdult egyikünk sem.
Végül Lucas lassan leült, mintha nem akarna megilyeszteni és megadja nekem a lehetőséget, hogy én közeledjek felé.

Így is tettem. Lassan elindultam felé és a kezemet óvatosan felé nyújtottam. Ő csak egy kicsit lejjebb biccentette a fejét, hogy a tenyerem hamarabb találkozhasson a puha szőrrel.

Olyan volt, mintha egy felhőt simogattam volna, Lucas meg úgy viselkedett mint egy derékig érő házimacska és nyomta a fejét a tenyerembe.
Nemsokára felhangzott a macskákra annyira jellemző dorombolás, ami ebben a méretben inkább hangzott ipari varrógépnek.

-Bejöhetsz, ha szeretnél. - törtem meg a békés csendet.

Erre Mr. Dorombolás azonnal felemelte a hátsó felét és szinte beterelt a szobába.
Ahogy a szoba fülledsége megcsapott a kinti hűvös levegő után elfogott az álmosság.

Nagyon nem akartam még hazaküldeni Lucast, így az ágyam felé vettem az irányt és mikor leültem megpaskoltam magam mellett a takarót.

Ő sem tétovázott és felugrott mellém az ágyra, ami lényegesen vesztett a méretéből most, hogy már ő is rajta feküdt.

Egy ásítás szökött ki ajkaim közül nem túl diszkréten, mire Lucas egy szemrehányó pillantást vetett rám, már amennyire egy macska szemrehányóan tud nézni, majd a fejével egy határozott mozdulattal eldöntött az ágyon.

Kényelmesen elhelyezkedtem a takaró fölött, mert már így is nagyon melegem volt. Lucas is feljebbhúzódott az ágyon és elnyúlt mellettem.
Feje a hasamon pihent és állandóan járó farka néha a lábfejemet csiklandozta.
Mikor teljesen kényelmbe helyezte magát, nagyot szusszantott és újra felhangzott az összetéveszthetetlen dorombolás, majd lehunyta a szemét, mint aki készen áll az alvásra.

Én csak ekkor mertem megmozdulni és óvatosan az egyik kezemmel a fején lévő puha szőrt kezdtem birizgálni, a másik a nyakán pihent.
Nem mintha nagyon féltem volna tőle, csak meg van az az emberi ösztön bennem is, hogy ha megmozdulsz egy macskával az öledben akkor az olyan gyorsan hagy ott amennyire az apró lábai bírják. Még meg kell szoknom, hogy van egy emberi gondolatokkal rendelkező óriásmacska a közelemben.

Lassan az álmosság győzedelmeskedett felettem és még annak sem sikerült ébrentartania, hogy Lucas itt fekszik mellettem. Lassan a kezem abbahagyta a cirógatást és magávalragadott az álom Lucas egyenletes dorombolásának hangjára.