Leopárd kötelék

Tizenhatodik fejezet

Maya

Soha nem értettem, hogy a filmekben minden csajszi, aki valami világmegváltó felfedezést tesz valami paranolmális dologról, miért borul ki mindig; és utálja meg az egész világot, mintha ő lenne az államok elnöke akit nem avattak be az ufók létezésébe.

Az én véleményem az, hogy amíg nem egy gyilkosság szamtanúja leszel, ezeket a dolgokat sokkal természetesebben is lehet venni.  Lucas soha nem csinált semmit ami fenyegetésnek tűnhetett részéről és a beszélgetésünk előtt is úgy nézett ki, mintha megvertem volna a kutyáját, hogy aztán ledobjam egy szakadékba.
Nem hiszem, hogy olyan könnyedén válik meg valaki egy ilyen kaliberű titoktól.

Éreztem az oldalán ahogy mélyet sóhajt és a feszültség távozik a testéből. Mindkét karjával átölelt és a fejét az én fejemen pihentette, mintha még mindig attól tartana, hogy sikoltozva berohanok az erdőbe.

Kényelmesen befúrtam a fejem a nyakához és teljesen hozzá simultam.
Ez a világ legjobb ölelése.
Mintha megállna az idő és egy kis védett burkot hozna létre körülöttem, amiben csak mi ketten létezünk.

-Visszamegyünk?-kérdezte, mire én nem túl lelkesen felnyögtem, majd lassan kibontakoztam a karjai közül.

Fel sem tűnt mennyi idő eltelt kint a terasz lépcsőjén, de mire beértünk már mindenki a kanapén ült valami italt szorongatva és anya sem tűnt úgy mint akinek pszichiáterre lesz szüksége a történtek feldolgozásához.

-Na végre! - vett észre minket először Matt, mire mindenki abbahagyta a beszédet.

-Mi történt?- kérdezte Lucas Jack ölében gubbasztó lánytól aki már egyáltalán nem tűnt olyan félősnek mint eddig. Úgy látszik Jack a hátszél a magabiztossága vitorlájában, de azért sóhajtott egy nagyot mielőtt belekezdett.

-Csak kivittem a szemetet és mentem is volna vissza, mikor hallottam valami fura hangot, és mire oda fordultam valami olyan erőből nekem vágódott, hogy  leterített a földre. Azonnal átváltoztam, szinte ösztönszerűen. Mire beazonosítottam, hogy az erdőszélről egy medve néz rám már futottam is felé. Nem ott támadtam meg, mert tudtam, hogy a hugaim nemsokára kijönnek, mert mindig megkeresnek ha egy kicsivel tovább maradok távol, és nem akartam, hogy ők is veszélybe kerüljenek. Elfutottam mellette és bevezettem az erdőbe. Tudtam, hogy nem normális medve, mert sokkal kissebbnek tűnk a vadon élő medvéknél és valahogy értelemmel csillogott a szeme. Amikor beljebb értem megáltam és elbújtam egy bokorban hátha meglephetem.
Ekkor egy másik, mert az elsőt hallottam az erdőben csörtetni, hátbatámadt. Neki nem sikerült megsebeznie, de amikor a másik is odaért már nem voltam ilyen szerencsés. Nem sokáig sikerült őket támadnom mielőtt megsebesültem és onnantól már nem nagyon tudtam harcolni így inkább a menekülést választottam amikor belétek futottam.- nézett felém.

Mindenki elgondolkodva hallgatott a történet után. Én Lucas reakcióját figyeltem, de ő csak maga elé bámult és lassan simogatta az összefont kezünket.

-Ismered Tomot és Domot a suliból? - kérdezte hirtelen.

-Öhm.. Ők a bulis ikrek, nem? Akik tavaly ballagtak. - felelte Angie.

-Igen. Láttad már őket? - kérdezte Lucas.

-Igen. Az egyik barátnőm egyszer járt is az egyikkel.

-Ők medve váltók. Elhagyták a szüleiket és egyedül élnek a szomszéd városban. Nem hiszem, hogy ők voltak, mert elég jóban vannak a klánból egy pár fejessel és nekem eddig nem tűntek kétszínű játékosoknak.

-De ha még nem is ők voltak hátha jobban azonosítani tudják a tényleges tetteseket vagy láttak, vagy hallottak valamit erre járó idegenekről a környező területeken. - villant fel a villanykörte Matt agyában.

-Először hazaviszlek. - fordult Jack Angiehez, majd kétes és elég vészjósló pillantást váltott a két másik hímneművel. Szinte már láttam ahogy  Matt az öklét tördeli egy kísérteties vigyor kíséretében, hogy testileg szedjen ki információt bárkiből aki szembe jön vele.

Végül a para muszklibemutató elmaradt és gyorsan és viszonylag udvarias köszönések mellett szétszéledt a társaság és mire feleszméltem már újra egyedül ültem a nappaliban anyával és egy búcsúpuszi emlékével a homlokomon.