Leopárd kötelék

Tizennegyedik fejezet

Maya

Aznap már nem sikerült értelmes beszélgetést folytatnunk a suliban, amit annyira nem is bántam, mert ha a közelemben volt egyszerűen annyira zavarba jöttem, hogy a beszédközpontom egyszerűen feladta a működést és nem sok értelmes megnyilvánulást sikerült kicsikarnom magamból.

Viszont suli után írásban már sokkal sikeresebb voltam ami a társalgást illeti. A hét fennmaradó részében minden időnket azzal töltöttük, hogy egymással beszéltünk, főleg írásos formában. Valahogy mindig találtunk valami témát és el sem tudom hinni, hogy mennyire egy hullámhosszra kerültünk nagyon kevés idő alatt.

Az iskolában is beszélgettünk, néha megfogtuk egymás kezét, vagy megöleltük egymást, de semmit nem siettünk el. A harmadik napon Lulu kedvesen felajánlotta a helyét Lucasnak és eggyel mögöttünk foglalt helyet, hogy azért ne kerüljünk egymástól túl messze.

Őt sem ismerem túl régóta, de olyan érzésem van, mintha már a fél életemben barátok lettünk volna. Nagyon apró gesztusokból vagy félmondatokból is értjük egymást.

Lucas barátaival annyira nem jövök ki, vagy nem is tudom. Én nem nagyon akarok velük barátkozni, ők meg a legtöbb időt a barátnőikkel töltik, akiket eddig be sem mutattak, szóval ilyen "ha te nem szólsz hozzám én sem fogok hozzád" kapcsolatban létezünk egymás mellett.

Végre elérkezett a szombat, amikorra találkozót beszéltünk meg Lucassal, de persze hogy anyának más tervei voltak aznapra így sűrű bocsánatkérések közben át kellett tolnunk az első igazi randevúnkat vasárnapra, szombaton meg szobát festettem anyával.

Pont egy kantáros farmer akadt a kezembe, amikor valami olyan ruhát kerestem ami nem bánja, ha ügyetlenül magamra borítom a festéket, így azt vettem fel, hogy megfeleljek a filmekben látott sztereotipikus szobafestős jelenet dresszkódjának.

Miután az egész napot bútortologatással, szobamázolással és apró szünetekkel töltöttük, amikor az ebédre rendelt pizzát pusztítottuk, beszerveztem anyát egy sétára, aminek a célja a naplemente megcsodálása volt.

-Vegyél valami kabátot is! Már nincs olyan meleg kint. - szólt rám anya, miközben a nyakából elmaradhatatlan kamerát ellenőrizte.-De ne azt, az az enyém. - pillantott fel egy pillanatra, majd ki is vette a kezemből a véletlenszerűen levett kabátot, hogy helyettem őt védje majd a hidegtől.

Miután nekem is sikerült valami dzsekit felkapnom el is indultunk az utcán lefelé, hogy kiérjünk a házak közül, egy ilyen erdős-mezős-szántóföld felé.

Jobbunkon a házunkat is övező erdő húzódott, balra meg sűrűn burjánzott a virágzó gaz, ami azonnal elcsábította anyát egy pár fotó erejéig a naplementével a háttérben.

Nem beszélgettünk, mert anya nagyon koncentrált a tökéletes kép elkészítésére, én meg behunyt szemmel élveztem a már nem túl erős őszi nap melegét az arcomon, ami narancssárga fényben fürösztötte a festői tájat és sötét árnyakat varázsolt az erdőbe.

Az idillikus pillanatot valami hangos csörtetés zavarta meg az erdő felől, ami a hangok alapján elég gyorsan felénk közeledett. Anya a kezemnél fogva a füves sáv felé hátrált velem, miközben mindketten meredten figyeltük, hogy mi kerül elő az erdőből.

Egyszer csak egy kissebb testű leopárd robbant ki az erdőből, alig 5 méterre tőlünk, mire anyából a rémület egy kis hangja tört elő, mire a leopárd felénk kapta a fejét és minden izmát megfeszítve megdermedt a földút kellős közepén, testel a mező felé fordulva, de a szemét le nem véve rólunk.

Belőle is a rémület egy kis hangja szállt fel, mintha utánozná anya megnyilvánulását, de az izmos ragadozó testéhez nagyon nem illett ez a fura vinnyogás.

Ebben a pillanatban egy apró villanás történt, és az előbbi foltos állat helyén egy rémült lány térdelt teljesen meztelenül. Egyedül a rémült szemek maradtak meg.

Teljesen lesokkolódva álltunk, senki sem szólalt meg. Abban sem vagyok biztos hogy tényleg az történt e amit az előbb az agyam feltételezni mert.

-Basszus-szisszent fel az idegen ami egy kicsit megtörte a feszült bámulást.

Ekkor vettem észre a combján húzódó hatalmas karmolást, ami erősen vérzett is.

-Jól vagy? Látom hogy megsérültél -kerekedett felül rajtam az aggodalom a félelem helyett.

-Ja- mondta a lány lepillantva a sebre, de aztán gyorsan el is fordította a fejét.

Anyát kézenfogva, aki még mindig dermedten kapaszkodott belém, indultam meg a lányhoz. Gyorsan lekaptam a kabátom, hogy aztán a lány köré terítsem,mert ahoz, hogy egy szál semmiben legyen kint az ember, nagyon hideg volt már.

Ekkorra anya is visszanyerte a lélekjelenlétét és a fejéről lekapta a kendőt, ami a festéktől volt hivatott védeni a haját, de most nagyon csodás szolgálatot tett sebkötözőként is.

Én addig megtartottam a lányt ülő helyzetben, mert nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.

-Úr isten de fáj. - szorított rá a kezemre, mikor anya hozzáért a sebhez. - Ezért Jack ki fog nyírni- morogta valószínűleg magának a fogai között.

-Minden rendben lesz. Beviszünk a kórházba és ott majd normálisan ellátnak. - mondta neki anya, miközben még mindig a kendővel próbálta elállítani a vérzést az idegen combján.

-Ne ! Csak kórházat ne! Nem láthat orvos! - nézett a szemeimbe könyörgően.

-Jól van. - paskoltam meg a kezét amivel engem szorongatott. Ez után még egy apró fájfalmas hang szökött ki belőle, amikor anya egy kiscit jobban meghúzta a csomót a lábán, majd a szervezete feladta a harcot a fájdalommal és a karjaim közé ájult. Jobban mondva eldőlt mint egy kivágott fa és alig tudtam megmenteni attól, hogy a fejét is beverje a földbe.

Ezután gyorsan felsegítettem az ájult lányt anya hátára és a lehető leggyorsabban indultunk haza. Én hátul vigyáztam, nehogy leessen és ahogy az arcát tanulmányoztam beugrott, hogy már láttam valahol,és amikor eszembe jutott az elejtett kis megjegyzése valami Jackről, a fejembe össze is állt a kép.

Ő Jack barátnője, akit először azért nem ismertem fel, mert amikor látom őket, az idő nagy részében Jack védelmezően fonódik köré és ideges pillantásokat vet minden jelentkezőre aki egy kicsit tovább akarja bámulni szíve választottját. Az arcához hiányoztak a feje fölül érkező helytelenítő pillantások, ezért nem ugrott be elsőre ki is ő.

Otthon anya teljesen visszatalált a megszokot lélekjelenlétéhez és katonás parancsokat vakkantva utasítgatott, hogy mit tegyek.

Lefektettük ájult vendégünket a kanapéra és anya elkezdett vizet forralni, hogy majd azzal leápojja a sietősen ellátott sebet. Én addig kerítettem egy bővebb pólót, ami elég sokat takar ahoz, hogy szegény lány ne legyen zavarba, de anya zavartalanul dolgozni tudjon a sebén.

Miután hosszas szenvedés árán ráadtam a pólót és anyának is sikerült kimosnia a sebet, elszalasztott engem a fürdőszobaszekrény mélyére rejtett elsősegélydobozért, hogy steril gézzel fedjük le a sebet.

A szobába visszatérve egy újra kissé sokkos anyát találtam, aki csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy menjek oda hozzá.

Mikor megálltam mellette és lenéztem a sebre meg is értettem miért nézett rám úgy.
A seb a szemünk láttára gyógyult.
Még mindig elég durvának nézett ki, de szinte látni lehetett ahogy a karomnyomok összehúzódnak és a színük sem hasonlított már egy most szerzett sérülésére.

Amikor az utolsó simítás is kész lett a kötésen, az eddig ájult páciens egy méllyebb lélegzettel magához tért és a szemeit az enyémbe mélyesztve így szólt:

-Itt van. Jack itt van.