HOPE { Pszichopatába szeretve 2. }

5.

Érezted már úgy, hogy nem tudod, ki vagy valójában? Mintha egy biztonságot nyújtó kalitkában éltél volna, elrejtve a mocskos világ elől? Mi van, ha az eddigi életed egy hamisítvány? Hisz nem létezik jó vagy rossz oldal. Mert a végén kiderül, hogy a rossz igazából nem is olyan rossz. Vajon az emberek beleképzelték már magukat, az általuk hitt gonosz helyébe? Ha talán egy kicsit is megpróbálnák megérteni a gondolkodásmódjukat, akkor talán értenék, hogy mit miért csinálnak. Ők is emberek, annyi különbséggel, hogy amíg másoknak minden megadatik, addig ők egyedül bolyonganak az utcán, elvesztetten próbálva kibírni az élet kegyetlen pofonjait. Ezek ők, egy sebzett lelkű lények, akik minden nap felállnak és harcot hívnak az élet igazságtalanságaival. Te nem ezt tennéd? Te nem harcolnál az életben maradásodért? Téged talán nem csábítana a bosszú? Talán te nem ölnél egy kis boldogságért? Azt szeretnéd, hogy szeressenek, de tudod, hogy sosem fognak. Olyat akarsz, amit sosem kaphatsz meg. Mit csinálsz? Gyilkolsz. Gyilkolsz, mert elönti szíved a féltékenység. Mindenki szeretetre szomjazik, csak nem mindenkinek adatik ez meg. Én pedig megízleltem a rossznak hitt jót. És a rossz igazából nem is volt olyan rossz.

-- Megérkeztünk -- mondta Isaac, hosszan kifújva a levegőt. Egy ház előtt álltunk -- Ölbe kapjalak, vagy jössz magadtól is?

-- De itt laknak, nem? -- kérdeztem tőle.

-- Honnan tudjam? Gyilkos vagyok nem jós -- válaszolt nevetve, és a kezébe vett egy követ. -- Vigyázz!

-- Ugye nem arra készülsz, amire... --  a sikítás határán voltam, amikor betörte az ablakot. Szilánkok szálltak szerte a levegőben. Fel sem fogtam, mi történt, csak Isaac védelmező ölelését éreztem. Szorosan ölelte a derekamat.
Biztonságban éreztem magam mellette. Lehet, hogy nem kellett volna, de nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek. Felé hajoltam, s lágyan megcsókoltam.