HOPE { Pszichopatába szeretve 2. }

29.

Szívem a torkomban dobogott, csak remélni tudtam, hogy a testemben szètáradt adrenalinlöket hatására a remegő végtagjaim megmozdulnak. Fél szemmel láttam Isaac kétségbeesett tekintetében a félelmet, de most az egyszer nem foglalkoztam vele. Bíznom kell magamban és a képességeimben. Tisztában vagyok vele, hogy, amit tervezek kockázatos, sőt, nagyon is az. De nem végződhet így a történetünk. A szerelmünk. Annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy egyszerűen nem hagyhatom, hogy mindkettőnk élete itt, s így érjen véget. Itt csak egyvalaki fog meghalni, és az Evelyn lesz. De azt megígérem, hogy az ő halála könyörtelen lesz.

- Egy - kezdte a számolást.

Egy.

- Kettő.

Kettő.

- Há... - nem érkezte végig mondani, mivel egy gyors mozdulattal kitértem a lövés elől. A forró lövedék a fülem mellett süvítő hanggal csapódott bele a falba.
Evelyn tágra nyílt szemekkel nézett a fejem helyett, a falba fúródó golyó felé. Egy pillantással később kicsavartam a markából a fegyvert, és egyenesen a homloka felé fordítottam. Az előző lövéstől alig hallottam valamit, csak néma szájmozdulatokat láttam. Isaac még mindig a székben ficánkolt, mintha valamit mondani akart volna, de sajnos nem hallottam eléggé, ezért meglepetésszerűen ért a hátulról érkező lövés. Még épp időben sikerült meghúznom a ravaszt, így velem együtt Evelyn is a padlóra került. A pisztoly kiesett a kezemből, az adrenalin hatása szerencsére még mindig bennem volt, így csak később éreztem meg a valós fájdalmat. A földön elterülve egy jóleső hörgès tört fel belőlem, miközben Evelyn napbarnított testét figyeltem. Én voltam a festő, ő pedig a vászon, amit most vérvörösre festettem. Mintha pillanatról pillanatra szállt volna ki belőlem minden erő. A szemhéjam egyre nehezebb lett. Egészen addig èszre sem vettem, hogy Isaac eltűnt a székből, ameddig a karjaiba nem vett.

- Isaac - most én néztem rá csodálkozva.

- Semmi baj. Megöltem. Megöltem mindenkit. Most már biztonságban vagyunk - nézett le rám csillogó szemmel.

- Isaac, te sírsz?

- Ne aggódj, minden rendben lesz. Értesítettem a rendőrséget. Már úton vannak, bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

- Isaac - köhögtem.

- Ne aggódj! Neked nem lesz semmi bajod. Jól figyelj rám, Autumn! - folytatta egy kis szünet után - Hazudni fogok, és te is. Engem halálra fognak ítélni, de te èlhetsz. És nekem csak ez fontos. Érted? Kibaszottul fontos vagy nekem. Megváltoztattál. Te megláttad bennem, egy szörnyetegben a jót. A szívet, amely ugyanúgy dobog, mint mindenki másé. Emberré tettél, legalábbis emberibbè. Tudom, sok mindent elbasztam, hidd el, megérdemlem, hogy villamosszèkbe ültessenek. Te vagy életem értelme, Autumn. Nem veszíthetlek el, de te elveszíthetsz engem. Te jobbá teszel, de én nem teszlek jobbá. Neked minden okod megvan arra, hogy egy szép, egész életet élj. De attól tartok, nélkülem.

Nem a golyó általi seb fájt a legjobban, hanem az előbb hallottak. Sírni kezdtem. Kínkeservesen sírtam és sírtam. Isaac csitítani próbált, de hiába. Mindezek után nem csinálhatja ezt velem. Nem...nem...NEM!

Inkább meghalnèk vele együtt, minthogy újból elveszítsem.

Kintről szirénázó autók hangja hallatszott, majd hangos robajjal berontottak a házba. Megszámolni sem tudom, hány katona fordította Isaac felé a gèpfegyverét.

Istenem, túl késő.

- Azonnal tegye le a lányt a földre. Semmi trükk, különben itt helyben szitává lőjük.

- NEM. NEM. NE! ISAAC.

- Találkozunk a túloldalon, szerelmem.

VÉGE