HOPE { Pszichopatába szeretve 2. }

26.

Idegesség járta át a testem. Mintha minden egyes porcikám egy vékony cérnából állt volna, amelyik bármelyik pillanatban elszakadhatott volna. Nem tudtam, mitévő legyek, a tehetetlenség labirintusában éreztem magam. A kezem megállás nélkül remegett, a szívem majd' leállt. Legszívesebben segítséget kértem volna, de mégis kitől? Az FBI-tól? Azoktól, akik Isaac nyomában vannak?

-- Picsába...

Csak magamra számíthatok. De mi van, ha még magamra sem? Vajon a kis Autumn most büszke lenne rám? Vagy inkább szánalmas pillantásokkal illetne, amiért az igaz szerelmet egy gyilkosban találtam meg... (?)

Felesleges ezen gondolkodnom, cselekednem kell. Összeszorított fogakkal kiléptem a város zajába. Segítséget kértem egy helyi lakostól, aki volt olyan szíves, hogy elvezetett egyenesen ahhoz a hajóhoz, ami egyenesen Maui szigetére visz. A srác kifizette az utamat, így szerencsére nem ütköztem nagyobb problémába. Egyedül az idővel volt bajom, mert abból sosem elég. Sosincs elég idő arra, hogy kimutasd valaki felé a szereteted, mert az élet sajnos kegyetlen. Egyszer ad, egyszer pedig elvesz. Az egyik pillanatban még minden a legnagyobb rendben, a másikban pedig már semmi sem olyan, amilyen volt.

Ahogy a hajó korlátját markoltam eszembe jutottak az utazás előtti pillanatok. Reménykedtünk benne, hogy itt végre új életet kezdhetünk, erre most ugyanott tartunk, ahol elkezdtük. Talán még rosszabb...

Az idő csigalassúsággal telt. Mintha egy véget nem érő filmet néztem volna, a végtelen kéksèg ölelt körbe.

Hosszú várakozás után végül partot értünk. Az emberek szèledni kezdtek, én pedig ott álltam kétségbeesve. Hogyan tovább? Mégis merre kéne indulnom?

-- Már vártalak.

Az ismerős hang irányába fordultam.

Evelyn állt előttem égszínkék fürdőruhában és két táskával a kezében. Napszemüvegèt letolva az orra hegyére, mosolygott.

-- Most pedig gyere. Csajos napot tartunk.