HOPE { Pszichopatába szeretve 2. }

22.

Sokáig gondolkodtam azon, amiről Isaac beszélt, hogy lehet Evelyn bérelte fel azt a nőt a gépen, hogy megöljön engem. Így már logikusnak tűnik a feltételezès, miszerint szívességből tette volna azt, amit. A kérdés már csak az, hogy honnan tudta Evelyn, hová megyünk. És ha már évek óta életben van, akkor miért várt egészen eddig a pillanatig a cuki kis belépőjèvel? Az agyam megállás nélkül kattogott. Logikusnak tűnő puzzle darabkákat próbáltam egymáshoz illeszteni, de sehogy sem állt össze a kép.

Másnap reggel lementünk a partra reggelizni. A reggeli lágy szellő az arcomba fújta kiengedett hajamat, de nem nagyon törődtem vele. Sokkal inkább az éjjel történtekkel voltam elfoglalva. Miután Isaac-el megpróbáltuk összerakni a kirakós utolsó darabjait egy igen szenvedélyes, érzelmekkel teli éjszaka következett. Ahogy visszagondoltam az estére a szám akaratlanul mosolyra húzódott.

-- Szerinted fiúnk lesz vagy lányunk? -- kérdeztem merő kíváncsiságból, s hagytam kifolyni a tojássárgáját a tányéromra, amit majd ropogós héjú kenyérrel szépen a számba gyömöszölök.

-- Nem tudom. Szerintem mindegy, csak egészséges legyen. Nem? -- harapott bele a tonhalas szendvicsèbe.

-- De -- bólintottam -- El tudnád képzelni magad apaként?

-- Őszintén? -- nézett mélyen a szemembe, amitől a gyomrom bizseregni kezdett -- Nem, de mindent megtennék a gyerekünk boldogságáèrt. Egy olyan életet szeretnék  biztosítani neki a jövőben, amilyen nekem sosem adatott meg. Óvnám minden bajtól, segítenèk neki, meghallgatnám a problémáit és megpróbálnèk  megoldást találni rájuk. Szeretném átélni vele az örömeit és a fájdalmait egyaránt. Jöhet bármilyen nehézség, felőlem akár UFO-invázió is jöhet, akkor sem fogom magára hagyni. Egy szeretetteljes család leszünk, akit senki sem fog tudni szétválasztani.

Annyira meghatott Isaac beszéde, hogy megszólalni se bírtam. Olyan melegsèg árasztotta el a szívemet, amilyet eddig még nem éreztem.

-- Autumn -- suttogta hirtelen, mire közelebb hajoltam hozzá -- Háromra kezdjünk el szaladni a város felé.

-- Egy.

-- Kettő -- suttogta.

-- Három -- háromra megfogtam Isaac kezét, és szaladni kezdtünk a város felé. Először nem értettem, mi történik, aztán hátranèztem és megláttam két civil ruhás férfit, akik utánunk kiáltva próbáltak a nyomunkba érni. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne álljak meg levegőért kapkodva az út közepén.

-- Elnézést! -- lökött félre Isaac pár járókelőt, majd kezét egy autó elejére tapasztotta, jelezve, hogy álljon meg. A fiatal lány megállt, mire Isaac kinyitotta az anyósülès ajtaját és megvárta, amíg beülök. A lány értetlenül, sokkos állapotban ült a volán mögött. A szívem a torkomban dobogott, annyira megijedtem, amikor Isaac káromkodva kiráncigálta onnan, és beült a helyére. Amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk előre, amerre a többi autós tartott. Még az autóban sem tudtam megnyugodni, mert amikor a visszapillantóba néztem, láttam, hogy követnek minket.

-- Úristen, Isaac! Az egyiknèl fegyver van! -- mondtam elkerekedett szemmel, és megpróbáltam minél lejjebb húzódni az ülésen -- Á, Isaac! -- visítottam, amikor hátulról szétlőttèk a visszapillantó tükröt.

-- Gyertek, kapjatok el! -- hajolt ki az ablakon fülig érő mosollyal, és hozzátette -- Ha tudtok.

Volt valami ijesztő Isaac tekintetèben. A szeme csillogott az izgalomtól. Halálfèlelmet nem ismerve száguldozott az úton, nem érdekelte, hogy akár el is üthetett volna valakit. Bátorságot véve magamon, feljebb csúsztam az ülésen. Lehet, nem kellett volna, ugyanis egy szakadék felé tartottunk.

-- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved...

-- Bízol bennem, Autumn? -- fordította felém a tekintetét, mire aprót bólintottam -- Amikor mondom, hogy most, akkor ugorj. Ne gondolkozz, csak ugorj! Jó?

-- Nincs az az isten! -- mondtam a sírás határán. Az egész testem remegett a félelemtől és az adrenalintól -- Én... félek.

-- Nincs más választásunk -- vèszesen közeledünk a szakadék felé. Ebben a pillanatban Isaac felgyorsított, a következő pillanatban pedig az autó már a levegőben volt. Egy kiáltás hagyta el a számat, aztán remegő kezekkel kinyitottam az ajtót, és kiugrottam, egyenesen bele az óceánba.

-- Most!