HOPE { Pszichopatába szeretve 2. }

12.

Talán nincs is jobb érzés, mikor szíved választottja viszonozza az iránta érzett szereteted, megóv és védelmez minden bajtól. Szerencsésnek érzem magam, amiért olyan fiúba szerettem bele, mint Isaac. Nem érdekel, ki volt ő a múltban, azt tudom, hogy a jelen és a megbocsátás mindennèl fontosabb. Én pedig megbocsátottam neki. Az, hogy most az ő kezét foghatom az valami felemelő érzés.
Imádom, amikor puha ajkaival végigsimít rajta, majd érzékien megpuszilja a kèzfejemet, végig tartva velem a szemkontaktust, amitől a gyomromban lévő több száz pillangó csapkodni kezdett. Már hajoltam hozzá közelebb, hogy egy puszit leheljek mezédes ajkaira, amikor is elölről egy fürkésző tekintetet véltem felfedezni. Egy nő volt. Fehér kosztümöt viselt, gyöngyökkel és fekete francia kalappal. Amint észrevette, hogy furcsa tekintettel nézek rá, mint akit rajtakaptak valamin az ablak felé kapta a fejét.

-- Isaac -- böktem meg a vállát -- Látod azt a fekete kalapos nőt? -- kérdeztem suttogva, nehogy meghallja valaki.

-- Mivelhogy nem vagyok vak, látom -- nézett a szóban forgó személy felé -- Mi van vele?

-- Gyanúsan stírölt minket. Ismétlem, gyanúsan.

Isaac egy ideig nézett rám, aztán mint aki nem hinné el, kitört belőle a nevetés. Értetlen tekintettel meredtem rá.

-- Mit nevetsz? Látod? Most is oldalra nézett, pedig bal oldalról is látja a felhőket. Vagy talán jobbról valami különleges pénisz alakú felhőket lát? -- karba font kézzel duzzogtam.

-- Miért pont pénisz? -- kérdezett vissza, mire azt hittem, hogy kikaparom a szemem.

-- Na jó -- fújtam ki a levegőt -- Mindjárt jövök. Elmegyek a mosdóba -- álltam fel, és a mosdó felé vettem az irányt, hogy megmossam hideg vízzel az arcomat -- Nyugi -- nyugtattam magam a tükör előtt állva, s megengedtem a csapot. Miután megmostam az arcomat, készültem volna lenyomni a kilincset, és távozni a helyiségből, amikor valaki belépett. A kosztümös nő állt előttem, vèrvörös ajkait félelmetes mosolyra húzva.

-- Nem mész te sehová! -- zárta be az ajtót, ami az egyetlen menekülési útvonalat jelentette számomra. Kétségbeesve hátrálni kezdtem.

-- Tudtam, hogy figyelsz minket, te ribanc! Ki vagy te? És mièrt figyeltèl minket? Kinek dolgozol? Válaszolj!

A nő harsányan felnevetett, ezt követően arcvonásai rideggè változtak, amitől seperc alatt egy érzéketlen pszichopatává változott. Már csak egy kés hiányzott a kezéből.

-- Neked ahhoz aztán semmi közöd -- tett egy lépést felém -- De útban vagy, szóval meg kell halnod. Ne aggódj, gyors leszek!

-- Ó, bassza meg! -- káromkodtam, amikor, mint valami őrült, szaladni kezdett felém. Szerencsétlensègemre elkapta a nyakamat, és szorítani kezdte.

-- Utolsó kívánság? -- iszonyú erővel szorította a nyakam, nyelvemet is alig tudtam forgatni, beszédre használni. Azt hittem, itt a vég, amikor kicsapódott az ajtó, és belépett rajta az én őrangyalom.

-- Autumn! -- nézett rám elkerekedett szemmel, és a segítségemre sietett, csakhogy ez a pszichopata egyetlen szóval megállította.

-- Ha még egy lépéssel közelebb jössz, megölöm.