Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

1. Kulcsra zárt ajtó

– Ó, a fenébe!

Julie a szobája közepén terült el, körülötte szétszórva hevert rengeteg színes ceruza és pár tankönyv. Az apró helyiség padlóján még többek között üres csokipapírok, szétdobált ruhák és egy Lime névre hallgató zöld plüssmedve foglalt helyet. A sarokban könyvtornyok magasodtak, és félő volt, hogy egy óvatlan pillanatban a lány fejére omlik az egész. Julie mondjuk nem igazán zavartatta magát. Kissé elnyitotta száját, ahogy koncentrált, lábai a levegőben harangoztak, amikor is megtörte a csendet a saját szitkozódása.

A komódon álló növény valamilyen rejtélyes oknál fogva felkuncogott.

– Te meg csak röhögni tudsz, mi? – morgott Julie. Igazából pontosan ez volt a helyzet. Ez a virág semmire nem volt jó (legalábbis Julie nem tudott semmilyen különleges képességről), cserébe mindenkit kinevetett. Julie egyik karácsonyra kapta testvérétől.

– Nem hiszem el! – kiáltott fel újra. Most véletlenül beletenyerelt a készülő rajzába.

– Lehetne kicsit csendesebben? – ordított át valaki a szomszéd szobából, majd kicsörtetett onnan, és a következő pillanatban már az ajtóban állt. A fiú sötét, már szinte fekete üstöke éles ellentéte volt Julie szőke hajának, egyedül arcuk formája és sötétkék szemük hasonlított nagyjából.

– Áh, helló, George. – nézett fel a lány. – Nem, nem lehetne csendesebben. Elegem van ebből a hülyeségből!

George közelebb hajolt, hunyorogva próbálta értelmezni a rajzot.

– Te mondd csak, ez – mutatott egy elmosódott pacára –, ez mégis mi akar lenni?

– Egy tó – felelte duzzogva Julie. – És mielőtt megkérdeznéd, mellette egy fa és egy ház van. Csak nézd meg, véletlenül belehúztam egy vonalat! Feketével!! Aztán meg még jól el is maszatoltam.

A kis virág, ami a hangzatos Pax nevet viselte, ismét felnevetett. Határozottan élvezte a helyzetet.

– Pax! – pirított rá Julie.

George tüzetesebben is megnézte a firkát.

– Na de mégis, mi volt a feladat?

– Rajzoljuk le az álomházunkat, azt mondta az a hülye rajztanár. Ja és mellé még a kertet és a családunkat is. Mondd, szerinted észreveszi, ha téged egészen véletlenül lehagylak? – töprengett.

– Tudod, ami nem megy, azt nem kell erőltetni – sandított George Julie-ra, aki most felállt, és az ajtónak támaszkodva simán összegyűrte a lapot. Egy jól irányzott dobással a rajz a kukában landolt.

– Igazad van – vigyorgott bátyjára. – Menjünk inkább pingpongozni!

A teraszon álló pingpongasztal nagyjából Azkabannal lehetett egyidős, de ettől függetlenül a testvérek nagyon szerettek rajta játszani. Vagyis csak általában... George fájdalmas képet vágott.

– De nem csak neked van házid a szünetre! Három beadandót kell írnom...

– Ne már, ez nem kifogás! Nem mindennap játszhatsz a híres Julie-val!

– De tudod, hogy McGalagony nem tréfál – védekezett George.

– Ne legyél lekvár!

Pax ezt megerősítendő röttyent egyet, habár nem teljesen értette, hogy jön ide a 'lekvár' szó. Mellesleg azt George se. Inkább más taktikához folyamodott.

– Ha tovább zaklatsz – mosolygott angyalian –, megmondom anyának, hogy nincs elpakolva a szobádban. Biztos örülni fog...

– Te sunyi disznó mardekáros! – nevetett föl a lány. – Jól van, akkor én is kushadok tovább a szobámban, és "házit írok"...