Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

14. Füst és hó

Csütörtök reggel Julie korán ébredt. Nem volt álmos egyáltalán, így aztán átballagott a klubhelyiségbe, és megpróbált valamit kezdeni a mágiatörténet-beadandója végével. Épp azon töprengett, hogy vajon Binns észreveszi-e, ha kimásolja a tankönyvből a felét, amikor Andres megérkezett. Ő volt a másik koránkelő, így sokszor összefutottak reggelente a klubhelyiségben.

– Szép jó reggelt! – mosolygott a lányra álmosan. Julie nem törődött az udvariassággal, elmotyogott egy "Helló"-t, és újra belemerült a tankönyvébe.

– Mit írsz? – lépett közelebb kíváncsian Andres. – Tényleg, te mindig az utolsó pillanatban csinálod meg a feladatokat...

– Most Binnsnek a beadandót próbálom megírni. Csak a végét hagytam meg mára, de az a baj, hogy semmi ötletem – rázta a fejét lemondóan Julie. – Azt pedig biztosan észreveszi, ha kimásolom a könyvből.

Andres elgondolkozott.

– Az valószínű – értett egyet. – De ha átfogalmazod, mondjuk így: Az ókori mágusok tehát tapasztalatlanok voltak e téren, ám mégis volna mit tanulnunk tőlük. Elismerésre méltó, hogy...

– Várj – szakította félbe Julie –, nem jó. Nem hinné el, hogy ezt magamtól írtam, én sosem fogalmazok ilyen szépen!

– Szerintem nem tűnne fel neki. Meg igazából a másolás sem. Gondolj bele, a saját halálát sem vette észre, ahogy a nővéreimtől hallottam...

Julie nevetett. Binns professzorról sok pletyka keringett az iskolában, de ez volt a legvalószínűbb: öreg volt, elaludt, álmában érte a halál, de reggel észre sem vette, úgy indult tanítani – immár szellemként.

Sokkal izgalmasabb volt azonban az a teória, amit George-tól hallott, és mióta lehetett hallani a Roxfortban. Ezen elmélet szerint Binns professzor, amikor élt, ugyanilyen unalmasan tanította a mágiatörténelmet. Maga az ember is rettentően, agyzsibbasztóan unalmas lehetett, ezért valamelyik sötét lelkű diák (vagy tanár – ezt sem tudhatták biztosan) meggyilkolta őt. A professzor azonban nem állt jót magáért – visszajött kísérteni ide. Tökéletes volt a bosszú: azóta is minden nebuló az óráján senyved, Binns pedig röhög a markába, hogy mennyire remek elégtételt vett mindenkitől a régen elkövetett emberölésért... Na jó, ez a teória kevésbé volt valószínű, de Julie úgy gondolta, legalább nem olyan unalmas, mint a másik.

Julie még gyorsan befejezte az esszét (végül félig másolta a könyvből, félig meg Andres szavai alapján), aztán elindultak reggelizni. Arról beszélgettek, vajon Flitwick professzor mit talál ki nekik a szünet előtti utolsó órára. Kedden még sokat kellett írniuk, mert kissé elmaradtak a tananyaggal, de a professzor megígérte, most játszani fognak, és csak a pálcájukra lesz szükség.

Így is történt. Julie és Andres hiába ültek le a tanterembe, Flitwick professzor azonnal megkérte őket, hogy kövessék. Mind a tízen felálltak, és kíváncsian masíroztak ki a teremből, tanáruk nyomában.

Kiderült, hogy a nagyterembe tartanak. A helyiség gyönyörű volt: mindenfelé magyal- és fagyöngyfüzérek lógtak, a mennyezeten látszott, hogy odakint hatalmas pelyhekben hull a hó, és tizenkét hatalmas fenyőfa várta, hogy feldíszítsék őket.

Flitwick professzor mindenki elé letett egy rakás karácsonyfadíszt – szikrázó, arany csillagokat –, és kiadta a feladatot: minél többet lebegtessenek fel a nekik kijelölt fára. Játékos versengés kezdődött közöttük: mindenki pálcáját lengetve, lázasan kapkodva próbálta felaggatni a díszeket. (Derek és Jordan persze összevesztek a technikán, ezért ők lemaradtak.)

Wes volt az első, akinek sikerült, utána pedig Andres. Julie túlságosan vigyázott arra, hogy egyforma távolságra legyenek egymástól a csillagok. Igaz is, hogy az ő fája lett az egyik legszebb. Flitwick professzor mindenkit megdicsért, aztán kivezette őket az immár még gyönyörűbb teremből. Az óra végéig fényeket gyújtogattak a lovagi páncélokban. Egyre csak nőtt bennük a karácsonyi hangulat, ahogy a kis fények betöltötték a kastélyt. Wes még egy dalt is elkezdett dúdolgatni, ami szép lassan mindenki fejébe belekúszott, és a tanóra végére már kívülről fújták. Ahogy sétáltak a ragyogó fényben úszó kastélyban, és Flitwick professzor vezetésével felzengett a karácsonyi ének, Julie kezdte úgy érezni, hogy mégis jó lesz az ünnep – még, ha nem is mehet haza édesanyjához.